A szüleim miatt fordultam magamba?

A szüleim azok a tipikus kétbites magyar emberek. Mindenhol azt nézik hogy mibe, kibe lehet belekötni, apám igénytelen, anyám meg mindenhol azt hiszi hogy neki van igaza. Anyám örökké hajtja magát, szinte minden nap dolgozik, és jól is keres, de örökké nekem nyavajog hogy jaj, de kevés pénzünk van, közel 50 éves, már ráment az egészségére az egész, és hiába mondom hogy én is keresőképes vagyok, alig keresek kevesebbet mint ő, mindig csak legyintget ilyenkor. Ha elmegyünk valahova nyaralni, akkor sincs pihenés, mert anyám épp azt nézi, hogy mondjuk egy szolgáltatásba benne van a takarítás, de ő feltakarít, rendez, pakolászik, és sosem tudja kipihenni magát se máshol, se itthon. Apám sajnos alig fizető munkákból teng-leng mióta élünk, nemigen ad le itthon pénzt, a házimunkákba sem segít be, viszont főzünk rá, meg ilyenek, és ha egyszer éppen nagybevásárlásra van pénze, akkor napokig hajtogatja hogy azt ő vette. Nem lehet vele beszélni, többször próbáltuk rávenni hogy keressen valami normális munkát, vagy menjen még egy helyre dolgozni, de ilyenkor dúl-fúl, csapkod, kiabál, öngyilkossággal fenyegetőzik. Én inkább igyekszem mindig pártatlan oldalra állni, meg nem foglalkozni ezzel az egésszel, inkább elengedem, mert ha veszekedés van, akkor nekem is minden bajom van. Sajnos a sok emiatt idegeskedés ráment a gyomromra, ha csak becsapódik egy ajtó, már szédülök, gyomoridegem van, asztal alá bújok (pedig 25 éves vagyok), és ez ellen nem tudok mit tenni. Kívülről tök jó életünk van, de belülről egy szar. Ennyi idősen már rég elköltözhetnék, de az a baj, hogy ez a sok idegeskedés mindenféle korlátokat vetett bennem, és látszik rajtam a bizonytalanság, és a szorongás, tudom magamról hogy nem hogy nem akarok, nem mernék itthonról elköltözni, mert mi lesz, ha...

Nem tudom mit tegyünk. Anyám el akar költözni, de nekem egy panelba semmi kedvem elmenni albérletbe.