Apám szerint gyerek és felnőtt van, köztes nincs. Rosszul csinált néhány dolgot vagy én gondolom túl? 18/l /nagyon hosszú mesélés/

Sziasztok!

A történet az, hogy apám teljesen egyedül nevelt fel, kb óvodáskorom végétől kezdve. Úgy érzem, engedni szeretett volna, és ezzel együtt akarva-akaratlanul féltett is. Nekem apam egy biztos pont volt, máig az, de régen pláne, főleg, hogy nagyon apás voltam, és ő volt az, aki nem dobott fel, akinek kellettem, aki vállalt. Szeretem és tisztelem, de az ahogy viselkedik, az sem jó. Egyébként anyám emiatt hagyta el. Nagyon tud szeretni, és ezzel együtt nagyon szeretne jót is, mégis gyakran, legtöbbször irányítás jött le, dominancia.

Szerinte gyerek és felnőtt van, olyan nincs, hogy még nem vagyok felnőtt, félretéve azt, hogy elmúltam 18, de még szükségem van a szülői segítségre, de így kezdek kibontakozni. Apám mindig is kritizált engem. Akaratlanul "manipulált". Erről anyám küldött cikket, amit "gázláng módszer"-nek neveznek. Lényeg, hogy ő mondott valami számomra bántót, erre ő szerinte túl komolyan veszem, ne vegyem komolyan, viccnek szánta, túlérzékeny vagyok, lépjek túl, stb. Tehát nem veszi komolyan, mondhatni félresöpri az érzéseimet és amit én megbeszéltem volna vele, ő öt perc után tovább lépett, és ha felhoztam, rögtön mérges lett, pedig én nem léptem túl a dolgon, hogy miért nem jó, miért vagyok megint kb leszavazva.

Mindig azt mondta, legyek önálló, legyenek önálló gondolataim, de amikor egyedül szerettem valamit megcsinálni, és nem úgy ahogy ő azt a legegyszerűbb módon elmagyarázta, hanem kicsit nehezebben, de a saját módszeremmel, kb leszidott, jött a hegyibeszéddel. Állandóan, kiskoromtól kezdve hallgatom a kritikáit, amik többségét nem kértem.

Sok évig depressziós voltam, szociális fóbiám volt, utáltam, nem bírtam idegenek között lenni, se enni. Na az evés... ő vett lángost, amit én is szeretek, de ugye évek óta nem ettem mások előtt. Szerinte hülyeség, mindig tolta és tolta addig, amíg egy falatot nem ettem, aztán mondtam, hogy nem, elég volt, és megint fejcsóválás. Nem vett komolyan, hogy ez nekem nem hülyeség.

Ma is volt az, hogy a csomagtartó beragadt vagy mi, ő neki nem sikerült, egyszer én is megpróbáltam, aztán mérges lett és elkezdett cirkuszolni, hogy ne legyek már ekkora idióta, ne b*sszam fel az agyát, hogy láttam jól, neki nem sikerült, én minek próbálkozok. Mondtam, hogy ebben semmi rossz nincsen, ne kapja fel a vizet ilyen semmiségen, erre ő, hogy csak idegesítem ezzel.

Ezernyi példát tudnék még sorolni.

Ő nem érti, nem érzi, hogy ez nekem mindig is rosszul esett, és a sok rutinos kommentjeitől lett porig taposva az önbizalmam, mint az, hogy viccesen megjegyzi, nő a harmadik fejem, pedig évek óta cikiztek általánosban, tudja mennyire utáltam és csak nemrég múlt ez. Egy évtizedet végigszenvedtem a pattanásokkal! Meg a súlyomra is tett viccesen megjegyzést, de már ezerszer elmondtam neki, hogy ne úgy találjon ki becenevet nekem, hogy életem egyik árnyékát juttatja mindig eszembe, mégsem érti - ezzel is folyton cikiztek, már szerencsére leszokott erről.

Imád engem, mindent megadott és megad, amire szükségem van, miattam dolgozik, és nagyon szeretem apámat, ezzel együtt viszont ami van, nehezen kibírható.

13-14 évesen, amikor már nem annyiból állt az élet, mint kiskoromban, hogy mindegy mit mondott, azt kb áhítattal hallgattam és csináltam meg. Lettek saját gondolataim, elképzeléseim. Akkoriban írtam neki azt hiszem négy oldalas levelet. Elvittem neki, hogy majd olvassa el. Egy évvel később otthon, a fiókából láttam előkerülni, és nem is tudta, mi az. Mondom neki, hogy én írtam neki, és kértem, hogy olvassa el. Mondta, hogy "hát bocsi, elfelejtettem", és akkor gondolta, elolvassa, de inkább kivettem a kezéből és széttéptem, mert részben pont a kölcsönös meghallgatásról, problémáinkról és odafigyelésről írtam, és akkor konkrétan le akartam ütni, hogy öt perce nem volt az életéből elolvasni. Anyám is hasonlóan járt régen, annyi különbséggel, hogy ő verset írt neki, de apám akkor is elfelejtette elolvasni.

Elköltözni azért nem fogok, mert sajnos hosszú élettartamra nem számíthatok tőle a szíve és egyéb betegségek miatt. A háziorvos szerint csoda, hogy megélte az 53-at.

Az előbb felsoroltakhoz az is jön, hogy vele a lelki dolgokat nem, de sok minden mást meg lehet beszélni. Nem krétaporral pelenkázott és őt sem azzal pelenkázták, a viszonyunk inkább barátinak mondható, mint szigorú szülő-gyerek kapcsolat, mert közvetlenebbek vagyunk a másikkal, csakhát nekem pl: nem megy az, hogy 5 perc múlva túllépek valamint, mint neki, mert ha nem, akkor ő nem vevő arra, hogy megbeszéljük. Ha neki elég volt egy témából, ott vége, pont, nincs tovább, maximum veszekedés.

Ezek annyira felgyülemlettek bennem, főleg, hogy nem lehet ezeket vele megbeszélni, hogy olykor kis semmiségre is felkapom a vizet, amit próbálok nála kordában tartani, mert tudom, hogy kikor van semmiség miatt. Ő meg nem érti, mi bajom van olyankor, mert csak beszélgetünk, de már előre az játszódik le bennem, hogy kritizálni fog kéretlenül. Veszekedésünk közben már mondtam neki, hogy utálom ezt, de hát egyik fülén be, másikon ki.

Köszönök szépen neki mindent, amit értem tett és tesz, de azt hiszem, ez nem jogosítja fel arra, hogy ennyire ne tekintsen különálló egyénnek, embernek, nő(kezdemény)nek.

Nem is tudom, mit várok erre, mert hát tanácsot nem hiszem, hogy nagyon lehet adni. Talán csak jó volt kiírni magamból így, névtelenül.

Mindenesetre köszönöm, aki elolvasta és nem azt írta, hogy "tudod ki olvassa el", "rövidebben/hosszabban nem ment?" és hasonló kommentek.