Budapestre szeretnék költözni, az anyám nem engedné?

2 éve, amikor pályaválasztás előtt álltam, az tűnt az ésszerű döntésnek, ha Szegeden fogok továbbtanulni. Kocsival fél órára lakunk Szegedtől, és bármilyen hihetetlen, az elején gondolkodtunk albérletben is, de a kritériumoknak egy sem felelt meg, így maradtam bejárós. Ami sok esetben teljesen macerás, de nem erről lenne szó most.

Hanem hogy Szegeden az egyetemen ok nélkül szivatnak, több csoporttársam már tavaly átment Pestre és azt mondják, hogy életük legjobb döntése volt. Eddig én ódzkodtam ettől, mert barátokon kívül senkim nem volt ott, és évente maximum 1-szer jártam ott, mert az anyám fél magától a várostól, hogy mekkora, micsoda forgalom van, stb. Ezt valamilyen szinten belém is belém nevelte, hogy az nem jó város, mert csak elvesznék a tömegben, így én sem vágytam oda különösebben. Aztán most lett egy párkapcsolatom, és a barátom Budapesten tanul, él. Azóta többet vagyok ott, igazából csütörtöktől vasárnap estig/hétfő reggelig ott voltam általában minden héten, és rájöttem, hogy sokkal jobb hely, mint azt gondoltam. Az egyik legjobb barátnőm is ott él, és most, hogy itthon van ő is, naponta együtt vagyunk és beszéltünk erről, hogy szerinte oda kéne költöznöm. Az egyetem is jobb/könnyebben teljesíthető, ott lennék helyben, nem kéne ingázgassak összevissza, könnyebben tudnék a barátommal is találkozni. Ez a másik, hogy már a párom is mondta ezt, de csak január óta vagyunk együtt, nem akartam beleugrani hirtelen egy összeköltözésbe (bármennyire is akarnám). Ezt mondtam a legjobb barátnőmnek is, és mondta, hogy akkor költözzek hozzá, nagy a lakása. Már 2 hete beszélgetünk erről, pótfelvételivel jelentkeznék az egyik ottani egyetemre és a tárgyaimat elismertetném, így lényegében ugyanott folytatnám, ahol abbahagytam.

Az anyám viszont nem örül, konkrétan közölte, hogyha elmegyek, neki vége az életének és biztos nem fog elengedni... Meg hogy mi lenne velem ott, kirabolnának biztos és annyiféle ember van ott, stb. Egész életemben mindennel kapcsolatban ilyen volt, soha semmit nem akart megengedni. Pl. 13-14 évesen, ha bowlingozni mentünk, akkor én nem buszozhattam a többiekkel, hanem elvitt kocsival, és amíg játszottunk, ő kint olvasott/dolgozott a kocsiban, aztán meg hazahozott. Mozizásnál, pizzázásnál ugyanez. Amikor jogosítványom lett, nem engedte, hogy vezessek, mert "meghalok az úton", meg az milyen veszélyes, és nem kell nekem vezetni, majd ő elvisz mindenhová. Rengeteg harc árán engedte a már egy éves jogosítványommal, hogy járjak Szegedre, de az első hetekben minden reggel ordítással indult, hogy nem, ő inkább mégsem engedi. És még sorolhatnám... Apukám meg már az érettségikor mondta, hogy menjek inkább Pestre, sokkal jobb ott az élet, ezzel, hogy itthon lakok, nem leszek igazi egyetemista. Most itt lenne erre a lehetőség, de tanácstalan vagyok, hogy mit csináljak. Szeretnék menni, de az anyám viselkedése teljesen rányomja erre az egészre a bélyeget. Hogy ő neki én vagyok az élete, és nélkülem nem tudna élni, aztán meg ha el merek költözni, ne is jöjjek vissza, mert nem kíváncsi rám (ha én le___rom, akkor ő is engem).