Milyen egy hirtelen haragú apával felnőni?

Azt azért erősen kétlem, hogy nincs tervben gyerek. Ha nem lenne tervben, ezt a kérdést se írtad volna ki.

Az én anyukám konkrétan pontosan hasonlókat mesélt apukámról abból az időből, amikor még nem volt gyerekük. Hogy ő milyen jó apának képzelte el, mert más emberek gyerekei szerették őt, meg hogy ha lesz gyerek, azzal majd megtanul türelmesebbnek lenni, meg ilyesmi. Hát nem így lett. Ha nem hallgatsz azoknak a tanácsára, akik első kézből tapasztalták meg ennek a hátrányait, ráadásul elvileg még gyerek sincs tervben, akkor nem is értem, mi a célja a kérdésednek.

#21, 23: Semmi nem utal arra, hogy édesapád járt volna terápiára a gyermeknemzés előtt. Ellentétben a kérdező férjével. Csak azt tudjuk, hogy édesanyád a viselkedéséből azt gondolta, hogy jó ember, majd még jobb apa lesz. Ellentétben a kérdező férjével, aki tudja, hogy vannak hibái (apád nem tudta, anyád nem képzelte.) és tesz(!) ellene. Szóval te tényleg csak vetítesz. Nem javasolsz, hanem kötözködsz. Ezért jár a lepontozás.

És, hogy miért van itt a kérdező? Külső szempontért. A veszélyekre, a következményekre példákkal fel lett hívva a figyelme. A terápiára is. Szóval jó úton van.

Szerintem nem feltétlenül kell lemondani egy ilyen emberről, pláne, ha felismerte a problémáját és dolgozik is rajta. Attól, hogy valaki hirtelen haragú nem feltétlenül egy szemét bántalmató, családját terrorizáló ember (persze lehet az is, de nem kellene egy kalap alá venni mindenkit egyetlen negatív tulajdonság miatt).

Az én apám is hirtelen haragú ember, mióta az eszemet tudom. Sosem vert sem engem, sem anyám, sem a testvéreim. Sosem rosszindulatból, direkt bántásból mondta, amit mondott. Szereti a családját és egyébként szorgalmas, rendes, értelmes ember. Egyszerűen csak olyan apró f#szságokon tudta felhúzni magát mindig, hogy az hihetetlen. Ezekben a helyzetekben pedig olyan szavakat intézett hozzám (a testvéreimhez is, de most ezt a kommentet saját magamról írom), amiket még így felnőttként is nagyon nehéz lenne megbocsátani, pláne, hogy egyáltalán nem is gondolja, hogy ez bármiféle tüskét hagyott bennem. Ezen csak rontott, hogy anyám ugyan látta a problémát, de mindig inkább apám oldalán állt, az én érzéseimet elbagatellizálta, szerinte apám "nem úgy gondolta" és "csak aggódik értem", ami valószínűleg igaz, de nem igazán nyújt vigaszt, miután elhordott mindennek.

Személy szerint szorongó, extrém módon maximalista felnőtt lettem miatta. Sosem volt gondom a tanulással, mindig jól ment a suli, versenyeket nyertem, de apámnak valahogy sosem volt elég a teljesítményem. Sosem az volt a válasz az eredményeimre, hogy "ügyes vagy, csak így tovább", hanem az, hogy "jól van, ügyes vagy, DE lesz még más verseny? Akkor xy tárgyból miért kaptál csak négyest? Készülsz a többi dolgozatra is?". Ha valami nem sikerült, pl rossz jegyet kaptam, akkor nem vigasztalást kaptam tőle, hanem szidást, a legkisebb hibáim miatt is ideges lett és kiabált. Csak a végletekben tudott gondolkodni, karrier terén szerinte a lehetséges opciók vagy az orvos (természetesen minimum egy phd fokozattal), vagy a prosti voltak. Rettegve mentem haza, ha valamiből rossz jegyet kaptam (általában hanyagság miatt, mert a tanulás jól ment), mert tudtam, hogy egyből jön a siránkozás, hogy nem lesz belőlem semmi, el kell majd mennem qrválkodni (azóta orvosira járok). Azt a fajta nevelési módszert alkalmazta, hogy "ha alázom a gyereket és bemutatom neki a lehető legrosszabb lehetőséget, akkor majd annál jobban igyekszik megmutatni, hogy mire képes". Ezzel csak azt érte el, hogy egy idő után én is elhittem, hogy semmi nem lesz belőlem és eláshatom magam, ha minimális hibát vétettem bármiben.

Sosem lett rendes társaságom, csak iskolai/egyetemi haverjaim, akikkel órákon elvoltunk/elvagyunk, segítünk egymásnak a tanulásban, de ahogy kilépünk az iskolából/egyetemről, elfelejtjük egymást. Ha el szerettem volna menni bármilyen programra, akkor apám mindig ideges lett, hogy miért nem tanulok inkább. Egy idő után meguntam, hogy gyomorgörccsel kell elkéredzkednem, úgyhogy inkább nem is mentem sehová. Ugyanebből az okból párkapcsolatom sem volt soha.

Mivel csendes, visszahúzódó gyerek voltam, az osztálytársaim (és egy szadista tanárnő) hamar rájöttek, hogy bármit megtehetnek velem, mert úgysem szólok semmit. Ezt ki is használták és az öngyilkosság határáig baxxtattak általános suliban. A mai napig is inkább meghunyászkodom, bármilyen probléma merül fel, inkább magamra vállalok bármit, csak ne kelljen konfrontálódnom senkivel.

Összességében nem haragszom apámra, csak sajnálom, hogy ezt a problémáját nem sikerült a mai napig sem felismernie. Utólag már nagyjából kiismertem és egyre inkább hajlandó vagyok vele konfrontálódni is, de gyerekként inkább csak félelemmel és szorongással gondoltam rá és igyekeztem megfelelni neki.

Az én apám is, detto ugyanolyan volt, amikor kocsival mentünk valahová, mint az 5. válaszolónál, azaz fél perccel azután, hogy beültünk az autóba, már remegett az idegtől meg szétdurrant kb. a dobhártyánk, úgy próbálta a forgalmat túlüvöltve szidni az anyját a többi sofőrnek...

Plusz ha olyan kedve volt, még verekedett is.

Az eredménye az lett, hogy egész életemben szorongtam, konfliktushelyzetekben nem merek kiállni magamért, illetve szerintem az emberek hülyének néznek, mert megijedek, amikor valaki hirtelen mozdulatot tesz felém.

22L

Ha tudod kezelni y férjedet akkor nem lesz baj.

Nekem ilyen apám volt es nagyon szar volt.Konkrétan ha nevettem hangosan akkor leszidott hogy mit képzelek magamról meg halkabban nevessek.Kiskoromban gyakran eljárt a keze is de ez mar megváltozott.Mindig beszólt mindenért pl miert ilyen ruhát veszel fel,nem lett jo a hajad meg ilyenek.Képzelhetitek mennyi önbizalmam van most a valódi eletben.Lehet hogy ha lenne gyereketek akkor változna ez a dolog és akkor megválogatná a szavait mert azért nem jó ha egy éppen beszélő gyereknek csúnya szavakat mond vagy csak hall a gyerek