Mit lehet egy ilyen hülye anyával tenni?

Ketten lakunk, állandóan kötözködik, semmi nem jó neki. Belefáradtam már, hogy semmit nem jól csinálok. Hallgassam napestig a panaszkodását vagy erről, vagy arról, vagy a fájós térdéről, vagy a koronavírusról, stb. Hiába hallgatom végig, mondom, hogy pl kenje be, polcolja fel, csinálja, amit a doki mondott, nem teszi. Másnap kezdődik elölről a panaszkodás. A vírusról is minden hülye álhírt elhisz, amit a Facebookon olvas. Hiába mondom, hogy hazugság, azt fújja egész nap. Nem lehet logikusan, nyugodtan megmagyarázni neki. Mintha valaki direkt hülye akarna maradni.

Évek óta hol dolgozik, hol nem, hol a tesóm tartotta el, hol én, mindig közbe jön neki valami, lába fáj, ezt nem tudja csinálni, azt nem tudja csinálni.

Tesómmal is tartja a kapcsolatot, sokat beszélgetnek, de mindig panaszkodik rá, hogy "Ezek fejenként fognak vagy 10 kilót hízni a karanténban", "Milyen kupi van náluk", "Miért ezt csinálja a gyerekekkel", stb. Miért nem mondja meg a szemébe? Vagy akkor mit játssza magát?

Ha takarítok, az is baj, mert csak játszom a fejem, meg persze csak csöpögtetem szét a vizet. Ha tesóm süt-főz (a saját házában!!) az is csak a fejét játssza. Nem tud örülni ilyen produktív dolgoknak, mert ő nem csinált semmit, mi meg úgymond leköröztük. Bezzeg ha elmegy a boltba, vagy megcsinál egy tésztát, arról napestig kell hallgatni a monológot, és leróni legmélyebb háládat, hisz olyan kiváltságos dolgot vitt végbe, amely a nap minden percében említésre méltó.

Beszélgetni nem lehet vele miről, nem érti, mit mondasz, hülye tanácsokat ad, meg se tudja ragadni a mondandód lényegét. A rosszat a fejedhez vágja később, az örömödet meg úgyis elrontja valamivel.

Pénteken is hazaérkezésemtől számított nulladik percben nem hallgattam meg újra a százszor lerágott csontot (amit napközben telefonon megbeszéltünk), hogy ne menjünk boltba, és már pukkadt a lufi. (Fel sem tűnik neki, hogy én nem mondok neki semmit, nyilván velem nem történik semmi, se gondolataim sincsenek abszolút) Idézem: "Úgy viselkedsz, mint aki fel van csinálva"...???

Aztán rácsuktam az ajtót. Majd kijött visítva, hogy szégyelljem el magam. Mondom én téged szégyellek. Aztán bele akart fogni a nagy sírásba, hogy ezt míg él, nem felejti el, mondom oké, aztán pár perc múlva sem jöttek azok a nagy krokikönnyek.

Hiába voltak neki is mérgező szülei, nem támogatták, elbszta az életét 2 válással, se társa, se semmije nincsenek, de akkor én legyek a boxzsák (mint ahogy tesóm volt évekig)? Onnan láttam, hogy hiába tartod el, hiába nézed előbbre mint a saját párodat, a hála és köszönet, vagy a személyisége változása akkor is egyenlő a nullával. Így én már bele sem kezdek.

Az a baj, hiába szeretnék én egy normális szülői kapcsolatot, szerintem ő nem alkalmas rá. Se a szüleivel, se a testvérével, se a társával, se a gyerekeivel. Sajnálom, mert tudom, hogy nem akar ő ilyen lenni és a körülmények áldozata, de mit tehetnék én? Ez még mentség egy 55 éves nő számára, hogy a körülmények áldozata? Mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzá? Azóta csak kerülgetjük egymást a házban, nekem hiányozni nem hiányzik, minek béküljek, mikor 3 nap múlva ugyanez lesz.

Köszönöm a tippeket, tapasztalatokat!

22L