Hogyan éltétek meg a szülőkről való leválást? Egyáltalán hogyan kell?

Igen, ez a leválás része. Más ember lettél, talán bizonyos dolgokban meg is haladtad a szüleidet.

Nehéz ezt feldolgozni, mert az ember előtte ugye önmaga fölé helyezte a szüleit: példaképként mintázta őket legalább két évtizeden át.

És most a saját példaképeddé kell válnod. Ez nem könnyű.

Van egy úgynevezett "jövőbeli énkép" - az, hogy milyenné akarsz válni, ha minden ideálisan alakul. Itt a belső és külső tulajdonságokra gondolok, nem arra, hogy mid lesz, mit szerzel meg (utóbbi már inkább következmény).

Ha ezt felépíted, az tud már későbbi mintául szolgálni. A családon belüli szakadékot pedig el kell fogadni - szerepek jönnek-mennek, átalakulnak, átértékelődnek.

"Valamilyen szinten úgy érzem túl nőttem őket."

Ez nem meglepő. Hiába tanult emberek a szüleim, egyszerűen nem tartják a lépést a világgal. Nem olyannak látják, amilyennek én látom. Ezt el kell fogadnom, hogy nem változik már meg.

"Fix jövő képem nincsen, magammal kapcsolatban sem. Most, hogy kikerültem az egyetemről, annyi lehetőség van, azt sem tudom mihez kezdjek."

Semmi gond! Most pillanatnyilag semmi sem fix, de a világ folyamatosan változik. Az ember általában annyi lehetőséget lát benne, amennyire képes. Amennyire nyitott a gondolkodása.

Örülök, hogy te inkább a lehetőségeket, és nem az akadályokat látod. Nekem 35 éves korom körülre tisztázódott le, valójában mi érdekel(t mindig is). Addig csak sodródtam erre-arra.

És még valami: mindig a szüleim voltak ugye az erősek, azok, akikre lehetett számítani, támaszkodni, amikor baj van.

És most egyre inkább látom, hogy lassan felcserélődnek a szerepek. Ez a felelősség pedig kicsit még ijesztő számomra, de bele kell rázódnom.

Egyszer egy gimis tanárom azt mondta: az nőtt fel igazán, aki látja a szülei hibáit, de azokkal együtt fogadja el őket.

Akkor nem értettem, de mostmár én is kezdem megérteni.