Apám szerint takarítóként végzem, csak mert olykor mennék majd. Tiszteletlenség volt, amit mondtam, vagy ehhez már felnőttként van ennyi "jogom"? Önállósodni szeretnék kicsit.18/l

Sziasztok!

Ma gyakorlat során elintézem magamnak, hogy mehessek takarítani hétvégén egy néninél. Hazafelé, telefonon újságoltam apámnak, ha már beszéltünk, mire ő elkezdi, hogy azt csinálok, amit akarok a szabadidőmben. Aztán még egy kis szóváltás közöttünk, és mivel nem tetszett a hangnem, ezért, minden flegmaság nélkül mondtam: nem az engedélyedet kértem, csak elújságoltam neked. Erre ő, vegyek vissza magamból. Aztán jött azzal, hogy nem takarítónő leszek, csináljam az iskolát, és amíg ő fizeti a kiadásaimat és az iskolát (ami nem fizetős, ez alatt gondolom, füzetek, tollak, év elején tankönyvek, stb), addig azt csinálom, amit mond.

Na, kezdjük ott, hogy meg sem fordult a fejemben soha, hogy abbahagyom az iskolát, vannak terveim.

Apám szeret, imád engem, egyedül nevelt fel, mindig számíthattam rá, és ezekért hálás vagyok és leszek is. De egyben, amennyire segített nekem, olyannyira egyenlő az is, hogy akarva-akaratlanul a szavaival elérte, hogy lelkileg "alulmaradjak", pedig mindig azt mondta, legyek önálló. Akkor is osztogatja az "okítást", hogy lett volna jobb, atyai jó tanács, amikor nem kértem.

Én pedig anno nagyon apás voltam, gyenge jellem, aki hallgatott rá mindenben, kikérte mindenről a véleményét, kb arról is, hogy kinyithatom e a hűtőt és kivehetek egy sajtot. Tehát nem vagyok túl önálló.

Ezen dolgozok, szeretnék változtatni. A pénzzel jött, hogy minden nyavalyára (könyv, ruha, tollak, mivel rajzos vagyok) költök jutottam arra, hogy néhány hetente megyek takarítani, ezzel egy kis pluszt szerezve magamnak, az suli ösztöndíjon felül.

Elnyomva érzem magam, ebből próbálok kitörni, csakhogy apám és én ugyanolyan makacsak vagyunk, ami nagyrészt jó, mert közben tudunk másokat is meghallgatni, de közöttünk ez kész katasztrófa.

Egyébként mindenki megvan velem elégedve, hogy tisztelettudó és illedelmes vagyok, tehát nem szánt szándékkal akartam az lenni, ha az voltam, csak már elegem van a köztünk lévő problémák bizonyos, gyakran előjövő részéből, amit magyarázhatok apámnak, soha nem érti meg (próbáltam többször is).

Menekülni nem menekülök, mert nem kell, és nincs hova, csak szeretnék magamra találni, önállósulni, és majd, amikor mindenem kész van, elhelyezkedni.