Szerintetek mérgező/bantalmazo szülő az anyám?
Mindig is úgy látszott hogy iszonyatosan szeret, állandóan cicomazott, szépen öltöztetett, mindent próbált megadni és magáról lemondani. Magának tényleg nem vett semmit. Folyamatosan elkisert mindenféle kulonórara, hangszert tanulni jaratott stb. Viszont volt valami kettősség az egészben. Iszonyatosan akaratos volt és ha valami nem úgy történt ahogy akarta, akkor elégedetlen volt, kiult az arcára a csalódottság, pl amikor úgy döntöttem, hogy abba hagyom a hegedulest. Próbált állandóan meggyozni, hogy minden tanár azt mondta, hogy mennyire tehetséges vagy és próbált állandóan rabeszelni hogy folytassam. Úgy éreztem az nem számít én mit akarok és meg kell felelnem. Ha nem felelek meg akkor elégedetlen velem és csalódást okozok neki és ekkor jött a bűntudat és féltem nem fog eléggé szeretni. Mindig azt éreztem, hogy azt kell tennem ami szerinte jó. Mindig szorongtam ha egyedül döntést hoztam, mert mindig attól féltem, elvesztem a támogatását, ha esetleg úgy döntök, ahogy neki az nem tetszik. Ezt persze nem fejezte ki szavakkal, de a viselkedésen látszott. Ridegebb lett és hidegebb és látszott rajta az elégedetlenség. Mintha folyton elégedette kellett volna tennem. Volt hogy megfenyegetett ha nem azt tettem amit kért vagy más irányba akartam menni, volt hogy veressel fenyegetett. Vagy megalazoan beszélt velem, durva stílusban, zsarolt, megfelemlitett, apámat is mindig sakkban tartja, nem is mer szembe szállni vele. Mindig is féltem anyától, állandóan szorongtam tőle. Sosem volt egy igazi bizalmas anya lánya kapcsolatom vele, nem éreztem érzelmi biztonságban magam. Sohasem. Aztán folyton titkoloztam és hazudoztam, hogy nehogy megbuntessen, mert nyíltan nem lehetett vele beszélni, sosem értett meg. Nagyon magányos voltam és teljesen egyedül hagyva érzelmileg. Nagyon sokszor apumat is ellenem hangolta, amikor rossz voltam vagy szemtelen vele és apa mint egy robot teljesítette amit kért. Ha le kellett szidni, nem baj, hogy egész nap dolgozott és azt sem tudta mi történt, nem baj hogy semmi kapcsolatom nem volt vele mert alig láttam, ha anya kérte, jött és lecseszett. Állandóan azt éreztem gyermekkoromban, hogy el vagyok nyomva. Állandóan versengtem anyával apa figyelmeert, és anya mikor ezt látta, akkor elkenfelkent nézett rám, akit le kell győzni. Érzékeltette velem, hogy nincs esélyem és rosszul járok, ha kikezdek vele. Mintha nem azt vette volna észre ebből a dologból, hogy "basszus a lányomnak igénye van az apjára", hanem ilyenkor bűntudatot keltett. Lehet hogy hagyta hogy én is kapjak apa figyelmebol, de akkor hajlamos volt apaban bűntudatot kelteni. Azért is vágytam apa figyelme után, mert úgy éreztem, neki anya fontosabb mint én. Mintha nem lennék annyira fontos mint a felesége. Nem is nagyon szeretett időt tölteni velem. Úgy éreztem hogy teherkent élte meg, ha foglalkozni kellett velem. És ez nagyon rossz érzés volt. Két szülom közt teljesen magányosnak éreztem magam. Kicsi koromban is elég sokszor kikaptam. Féltem anyától nagyon. De teljesen osszezavart, mert volt egy másik oldal, amikor meg úgy éreztem hogy nagyon szeret. És teljesen osszezavarodtam. Amikor a pozitív dolgaira emlékeztem vissza, akkor úgy éreztem velem van a baj, ő nem csinál semmi rosszat, én vagyok a túlérzékeny, én vagyok a rossz. De kozben belül tudtam, hogy nagyon rosszul vagyok, és az eszem és érzéseim azt mondták, hogy nagyon árt azzal amit csinál és kicsinal idegileg, mégis mindig inkább magamat hibaztattam öt pedig felmentettem és vedtem.
Végül később egyre durvábban szorongtam, nagyon rosszul voltam, sokat voltam kórházban, pszichiátrián és azt mondták, hogy borderline szemelyisegzavarom van.
Nagyon dühös voltam anyára mindig belül de mindig elfojtottam. Nem lehet általánosan elmondani hogy rossz ember és szándékosan rosszat akart de iszonyatosan tonkrevagott lelkileg. Szerintem nem is volt tudatában. Amikor rosszul lettem akkor ezer orvoshoz elvitt, nagyon sokat sírt miattam hogy mitortenik velem. Szóval teljesen ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. Ha ezekre a pozitív dolgaira gondolok akkor azt érzem én vagyok a hibás, de ha visszagondolok mennyire féltem és szorongtam tőle, akkor dühös leszek és azt érzem ő tett beteggé, még ha nem is tudatosan.
Olyan mintha teljesen ambivalens módon viselkedne ő is ezért nehéz kideriteni, hogy tényleg mérgező volt e rám nézve. Folyton azzal védte magát, hogy ő mindent megtett értem, és ha nekem ez nem volt elég, akkor nem tud ennél többet. De olyan mintha a lényeget nem adta volna meg. Az érzelmi biztonságot és a feltétel nélküli szeretetet.
Azt olvastam, hogy a nárcisztikus anyák borderline gyereket nevelnek ki. Ez mennyire lehet igaz? Szerintetek anyum működése mérgező, érzelmileg bantalmazo?
Elképzelhető, hogy nárcisztikus lenne?
Előre is köszi a válaszokat.
20L
válasza:#10: Igen, a gyerek egy olyan világban kényszerül valahogy túlélni, aminek a működését még nem is ismeri, így stratégiákat próbál, amik az adott esetben működni látszanak, mert megmentik a teljes "meghülyüléstől", amit a szülők következetlen, igazságtalan, hazug, képmutató, beteg magatartása kényszerítene ki. Egy kisgyerek számára a szülő a világítótorony egy viharos tengeren, itt lenne esély egy stabil, bizalommal teli személyiség megalapozására, ahol a szülő mindig ott van, amikor a kicsinek szüksége van rá, odafigyel és reagál a szükségleteire, ezáltal alakul ki az önkép. Ha ez nincs meg, a gyereknek fogódzkodó nélkül kell "túlélnie" egy olyan környezetben, ahol senkire és semmire nem számíthat. Ám a kialakított túlélési stratégiák, amik kicsi gyerekként még elsősegélynek megfelelnek, később komoly problémákat okoznak - egy fiatal felnőtt életében például. Az is, amit Te erős személyiségnek nevezel, sokkal inkább egy ilyen stratégia egy kezeletlen problémán. Sikerült egy olyan működést találnod, amivel tényleg elhatárolódtál a problémától, ez azonban már nem megoldás a felnőttkori éned számára, ezért érzed még mindig a fájdalmat felette, amit próbálsz "kezelgetni". Azt azonban érdemes lenne átgondolni, hogy még a legképzettebb, legtapasztaltabb pszichológus is más pszichológushoz fordul, ha a saját életében kell valamit helyretenni. Mert egyszerűen belülről nem lehet: hiányzik a külső, objektív nézőpont. Lehet, hogy az agyaddal, gondolkodással, "észérvekkel" le tudod csillapítani egy darabig az érzéseidet, de ez nem megoldás. Egy jó pszichoterápiával teljesen le lehet csökkenteni az ilyeneket, akár véglegesen meg is szűnnek, illetve ha valami kiváltó okra mégis előjönnek, kellő tapasztalattal bírsz már, hogy a helyén kezeld őket. Fölösleges távol tartanod magad ettől azzal, hogy na majd te megoldod kétszemközt. A pszichoterápia (vezetett önismeret) bárkinek az életén tud segíteni. Persze nyilván kell hozzá némi alázat belül, hogy elismerd, hogy nem tökéletes az életed és lenne hova fejlődni. (Egyébként a "közellenség" az a szó, amit keresel és helyette inkább megtörsz egy szép fogalmazást egy meghonosodástól fényévekre lévő, idegen nyelvből kiragadott fogalommal.)
"Tökéletes" szülőknél is előfordul (sőt, gyakori) az, hogy a gyerek bántalmazásként éli meg a működésüket és ugyanúgy kialakulnak a pszichés nehézségek, mintha csak egy alkesz vandállal élne együtt a család. Nemzedékek életére nyomta rá a bélyegét például az a hiedelem, hogy a csecsemőt "móresre kell tanítani", azaz hagyni kell bőgni, különben "elkapatják". Egy csecsemőnél még ez nem így működik, nincs kialakult időfogalom, csak a MOST van. Ha MOST nincs ott az anya, nem a türelmet fogja megtanulni a gyerek, hanem azt, hogy ez a világ egy fenyegető, kiszámíthatatlan valami, ahol senkire sem számíthat. Itt törik meg az ősbizalom és itt gyökerezik egy csomó felnőttkori kapcsolatteremtési nehézség, gyanakvás, bizalomhiány, önértékelési probléma, szorongás.
A pszichiátria (tehát nem a pszichológus által vezetett pszichoterápia, hanem az orvosi végzettségű pszichiáterek által fenntartott intézmény) sajnos sokszor csak ront a helyzeten, például azzal, hogy felcímkéz valakit. Gyakori az a hozzáállás, hogy ha már valakit akár okkal, akár ok nélkül odairányítottak, akkor mondjunk már róla valami homályos diagnózist vagy adjunk neki gyógyszereket, miáltal a páciens tényleg elkezdheti magát nem normálisnak vagy betegnek érezni. Pedig sokakon segítene a pszichoterápia önmagában, miközben a gyógyszer vagy egy ilyen "diagnózis" kiveszi a kézből az irányítást és valahol elhessenti a reményt. Ez óriási baki.
válasza:Egyébként egy csomó olyan cikket olvasok, amik úgy állítják be a bantalmazo szülőt, mint egy vadállatot aki soha nem mondja a gyereknek hogy szereti, nem simogatja, nem olelgeti, nem viszi sehova, nem foglalkozik vele, nem játszik vele, üvölt vele vagy veri.
De ennyire durva dolgok azért nem mondhatok el az anyamrol. Pl sokszor kimutatta hogy szeret, olelgetett, puszilgatott, játszott velem, vitt a játszótérre, programokat talált ki, kézműves dolgokat készítettünk otthon, együtt néztünk mesét vagy énekelt, olvasott esténként. Nem úgy hangzik ez, mintha egy bantalmazo szülő ilyet csinálna, ezért sokszor úgy érzem engem nem is bántott. De akkor meg miért szorongtam és féltem tőle ennyire. Van olyan hogy a szülő szereti a gyereket meg is bantalmazza? Mostmar úgy érzem én vagyok a problémás, mert lassan ott tartok, hogy olyan kis dolgokat találok bantalmazonak, amit lehet minden szülő elkovet és ennyi erővel akkor minden szülő bantalmazo és minden gyereknek mentális zavara kéne legyen. Totál össze vagyok zavarodva, hogy most mi is történt és miért lettem borderline és hogy jogosan vagyok e dühös az anyámra, tényleg megmergezett e a jellemevel..
válasza: válasza: válasza: válasza: válasza:"Olyan mintha teljesen ambivalens módon viselkedne ő is ezért nehéz kideriteni, hogy tényleg mérgező volt e rám nézve. Folyton azzal védte magát, hogy ő mindent megtett értem, és ha nekem ez nem volt elég, akkor nem tud ennél többet. De olyan mintha a lényeget nem adta volna meg. Az érzelmi biztonságot és a feltétel nélküli szeretetet."
Igen, mérgező volt. Mintha csak anyámat jellemezted volna... Én is borderline vagyok, az anyámban pedig keverednek a nárcisztikus/borderline jegyek. Neki is rossz gyerekkora volt, az apja nem foglalkozott vele, az anyja meg neurotikus volt. Milyen férjet választott magának, milyen apát a gyerekeinek? Egészségeset? Nem. Alkoholistát és felelőtlent, aki sosem volt része az életemnek igazán. Na, most két érzelmileg elérhetetlen szülő által nem fejlődhet ki egészséges személyiségű gyerek, főleg, ha a gyereknek hajlama is van a mentális betegségekre.
24 vagyok, de még egészséges kapcsolatom nem volt. Miért? Mert olyan lettem, mint anyám. Egy borderline eltaszítja magától az egészséges és szeretni tudó személyeket. Legalább is én mindig ezt csinálom, szóval úgy tűnik, ez egy mintázat. Nem tud meggyógyítani a szeretet, mert nem tudok egészségesen szeretni, és fogadni sem tudom a szeretetet. Nem tanultam meg, hogyan kell. Csak mindig ez a folytonos idealizálás-érvénytelenítés van, ami tökretesz. Én eldöntöttem, hogy fogok járni pszichoterápiára, mert -bár még úgy is nagyon nehéz lesz javítani az állapotomon- az az egyetlen esélyem a normális életre.
NEM hibáztatom anyámat. Ő ugyanolyan áldozat, mint én.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!