Hogy tekintenétek anyutokra ezután? Vagy anyaként hogy tekintenél az enyémre ezután?

Nagyon szorongtam, ezért kértem anyum, jöjjön el velem a pályaválasztási tanácsadóhoz. A szorongásom oka az volt, hogy még nem tudom, milyen karriert szeretnék, ez pedig hónapok óta kétségbe ejt. A tanácsadó aranyos és segítőkész volt, viszont nálam mégis eltört a mécses és kifakadtam előtte, milyen kilátástalannak érzem a helyzetet. A fogadóóra vége felé jártunk amikor anyum mondta, hogy kimegy a mosdóba, majd megvár a folyosón. Egyeztettünk új időpontot, kaptam pár kérdőívet, majd elköszöntem. Azonban hiába kerestem anyum a folyosón, aztán a mosdóban, még az épületben sem volt. Hívtam telefonon, legalább háromszor, mire felvette. Azt mondta, már kint van az utcán. Kimentem, és látom, hogy az épülettől már jó messze jár. Nem értettem, ezért utánasiettem, szólítgattam, hogy várjon meg, de nem lassított. Elé kellett lépnem, hogy megálljon, de addigra mát a torkom és gyomrom is összeszorult. Kinyögtem, most mi van, miért hagyott ott. Ő meg nagyon ideges és zaklatott volt, nem tudott rám se nézni. Mondja, hogy eddig nem tudta, hogy ilyen nagy a baj a pályaválasztással, meg hogy most mihez kezdjen velem? Szerencsétlennek nevezett, és hibáztatott, mennyire rosszul érzi magát. Fizikailag. Akkor összetört bennem valami, mintha elvesztettem volna az anyám. Eddig nem tartottam magam rossz tanulómnak, van felsőfokú angol nyelvvizsgám és stabil négyes vagyok. Csak segítségre van szükségem, mibe invesztáljam bele ezeket az erőforrásokat. Anyámmal azóta sem beszélünk erről. Úgy érzem, már nem tud segíteni ebben sem. Az is felmerült bennem, hogy nem anyának való, hiszen sosem tudta kezelni az ilyen helyzeteket. Nem azt várom, hogy ő oldja meg, majd választok pályát én. Viszont már azt érzem, egyáltalán nem érdekli és hülyének tart. Miért viselkedik így?