Kinek hogyan alakult az élete miután a rossz szülő-gyerek kapcsolat miatt kénytelen volt elköltözni otthonról?

Hali.

~10 évesen kerültem nagyszülőkhöz (azt, hogy "hogyan" nem részletezném). Azóta anyámat kb. 10x láttam. Apámmal 17 évesen találkoztam először. Most vagyok 40+. egyikkel se tartom a kapcsolatot, se féltestvérekkel. Nagyszülők meghaltak.

Nem egyszerű egyedül egzisztenciát kialakítani, főiskolára járni, lakást/házat venni.

De mindent meg lehet oldani, csak nehezebb. De legalább tudod kire számíthatsz.

És senki nem szól bele az életedbe, nem akarnak lebeszélni/rábeszélni. Úgy élek ahogy nekem jó, viselem a tetteimért a következményeket.

Aki félve vág bele, annak az esetek túlnyomó többségében nem jól sül el.

Teljesen függetlenül attól, hogy itt lesz-e ellenpélda.

Nekem rettenetes volt a kapcsolatom anyámmal, ha nem baj, most ezt nem is folytatnám tovább, inkább azt mondom mi lett később:

A páromhoz költöztem el, de akkor már 2 éve volt folyamatos munkaviszonyom, sose mentem volna úgy, hogy esetleg rá szoruljak anyagilag. Nagyon élveztem, hogy nem vagyok már anyám rabja, oda mentem ahova akartam, azt csinálhattam végre otthon, amit csak akartam. Nagyon élveztem, hogy önálló vagyok, hogy el tudom tartani magam, hogy megtanulhatok főzni, hogy (bár rendszerető vagyok) nem dől össze a világ, ha csak holnap mosogatok el. Nem sokkal az össze költözésünk után terhes lettem, és eljegyzett a párom, imádom, hogy végre szerető családom lett! :)

Ez a Te kérdésed?

https://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__szulo-gy..

A helyedben vennék egy nagy levegőt, és eltűnnék az életéből. Ennél, hogy megkeseríti naponta az életedet, és zsarol a pénzzel, még a diákhitel is jobb. Apukád, barátod tudnak támogatni? Szerintem vissza se nézz. Most komolyan, mi a legrosszabb, ami történhet? Anyád kiborul: szokott amúgy is.. Nem beszél veled: most sem... Nem támogat anyagilag: ezt gondold át, mennyire vagy rászorulva reálisan.

Engem egész gyerekkoromban terrorizáltak otthon. 16 éves korom óta diákmunkákat vállaltam és gyűjtöttem arra, hogy érettségi után el tudjak költözni, meg is tettem, akkor szakítottam meg velük minden kapcsolatot. Egyetemre mentem, felvettem a diákhitelt, mellette minden szabad percemben dolgoztam, nyelvet tanultam. 7 másik emberrel éltem egy albérletben, szobát béreltem, erre volt pénzem. Később ott kellett hagynom az egyetemet, de a nyelvtudásomnak hála kaptam egy jól fizető, bár lélekölően monoton admin SSC munkát, ahol el tudtam kezdeni feljődni és el tudtam indulni egy olyan szakmai irányba, amit szívesen csináltam. Közben terápiára és önismereti csoportba is jártam, mert rengeteg feldolgozatlan traumám volt, rettenetesen gyenge voltam, lablis és szeretethiányos, gyűlöltem magam és rengeteg rossz mintát követtem, nem sok magánéletem volt, de ami volt, az is katasztrófa volt. Barátaim voltak, még a gimiből, ők tartották bennem a lelket. Aztán cégen belül kiköltöztem külföldre, majd átköltöztem egy másik országba, megismertem a most már férjem, sínre tettem a karrierem, addigra már megvolt az önismeretem is, rengeteget erősödtem. Mostanra boldog vagyok, kiegyensúlyozott, úgy érzem feldolgoztam mindent. Szeretem a munkám és sokat is keresek vele, megvannak a hobbijaim, a fantasztikus emberi kapcsolataim. Majdnem 10 év kellett ahhoz, hogy itt tartsak, ahol, de böszke vagyok magamra, hogy segítség nélkül végig tudtam csinálni. Most már nem tud olyat elém dobni az élet, amitől összetörnék és amiből ne tudnék hamar felállni.

Persze, hogy félelmetes felnőni és teljes felelősséget vállalni az életünkért és a döntéseinkért, de szerintem csak így érdemes élni, a komfortzónánál kevés károsabb dolog van az életben.

Nekem is nagyon hasonloan alakult, mint az elottem valaszoloknak. Nalunk az volt, hogy a szuleim elvaltak meg ovis koromban, es en apuval akartam maradni, de nem neki itelt a birosag. Na ezek utan el lehet kepzelni hogy bant velem az anyam, amiert nem ot valasztottam. Bar szerintem nem volt nala tudatos, valoszinuleg meg maganak sem vallana be, hogy ez volt az oka, de mindig bantott, piszkalt, vert, ordibalt velem, semmi sem volt jo neki. Pedig egy otthonulos tipusu kituno tanulo voltam. Megis folyton megalazott.

Amikor vegre egy komoly veszekedes hatasara elkoltoztem otthonrol, a paromhoz, onnantol az eletemet egy szoval tudnam jellemezni: szabadsag.

Annyira halas vagyok mindenert, hogy egyszeruen nyugodtak a hetkoznapjaim, kiegyensulyozott vagyok, es boldog. (Regen naponta tobbszor is sirtam, meg egesz ejjeleken at, mert nagyon magam alatt voltam.) Teljesen mas lett az eletem. Vegul amugy kulfoldon kotottunk ki a parommal, aki ma mar a ferjem.

Anyaval valtozo a kapcsolatunk: volt amikor teljesen megszakitottam vele minden kapcsolatot, aztan ujra felvettem. Most egy ilyen felszines udvarias kapcsolatban vagyunk egymassal. Nem engedem, hogy belelasson az eletembe, es ha neha vannak ilyen probalkozasai szemelyesen vagy telefonon, azt nem hagyom - olyankor szoktam tole szepen elkoszonni, hogy mostmar dolgom van/mennem kell.

18 éves koromban munkásszállóra mentem. Mindössze egy táska cuccal. Onnantól magamat láttam el. Férfi vagyok.

Akkor még úgy volt, hogy ha maradtál 4 órát kaptál azonnal 300 Ft-ot. Ha 8 órát húztál rá 500-at kaptál. Sokat 16 óráztam, hogy legyen mit, s miből ennem.

(ezért nem szeretem, mikor 17-20 évesek lázonganak, heti 20 óra diákmunka miatt).

Minél korábban rájön az ember, hogy csak magára számíthat, annál jobb. Nekem ez az idő 15 évesen érkezett el, amikor faterom meghalt. Elmondhatom, hogy gyönyörű életem volt. Tevékeny, hajtós, de így jó, így szép.

60F