Hála vagy hálátlanság?

Szép szavak, de még sincsen sok információ.

Nekem van olyan rokonom, aki szarik az anyjára, pedig az mindent megtett, megtesz érte, egy tündéri nő. A fiú mégis csak pénzt akar tőle mindig. Nagyon sajnálom azt a nőt.

És van olyan barátnőm, aki annak ellenére ápolja a súlyosan beteg apját, hogy az agresszív alkoholistaként folyamatosan bántotta őket.

Ezért nem tudok én sem véleményt írni, mert ezer eset van, és bár vannak minták, mégis mindegyik eltérő. Ha gondolja privátban is leírhatja.

Még azt sem voltál képes leírni, MIT MONDOTT a fiad pontosan!

Az egész kérdésed teljesen homályos szövegelés, minden konkrét infó nélkül.

5-ös, igaz szerintem, amit írsz. Az a baj, hogy általában nem képes a szülő erre. Én 45 körül voltam, amikor beolvastam az anyámnak (szar anya volt, ebbe most nem mennék bele). És nem az volt, hogy beszéljük meg lányom, vagy csak egyszerűen mondjuk ne haragudj lányom, jót akartam tenni, csak nem sült jól el/nem volt benne gyakorlatom. Bármi, ismétlem, BÁRMI úgymond mentséget elfogadtam volna. De neeeem, ő még mindig a saját igazát szajkózta. 70 évesen.

Amúgy én ahogy meglett a lányom (30 éves koromban), és ahogy nőtt, ahogy jöttek a feladatok, a megoldásra váró gondok, az élet adta a kártyalapokat, úgy jöttem rá, hogy milyen szar szülők voltak az én szüleim. Egyszerűen mindig bevillant, hogy ŐK ilyen esetben mit tettek, és mit nem tettek (amikor velem voltak kiskamasz/kamasz/fiatal felnőtt korban olyan vagy hasonló dolgok, amik a lányommal. S ahogy én megoldottam, rávezettem, segítettem őt, és ahogy velem a szüleim anno ironizáltak, szemétkedtek, kiröhögtek, élvezték, hogy szarban vagyok. Mindig mint egy belső filmvetítőn, jött a párhuzamos "film" vetítése nálam. Ez nagyon nem véletlen.

Sajnos még a "jó nevelésnek" is megvan az a hiányossága, hogy túlságosan érzelmi alapon nézi a családot és hiányzik belőle a rideg tárgyilagosság. Márpedig igenis tekintetbe kell venni, hogy biológiailag arra rendeltettünk, hogy annyi utódot hozzunk létre, amennyit bírunk (az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve). Az emberi érzelmeket nagyon kordában kell tartani, mert azzal csak nehezítjük az utódok leválását és igenis megfelelő távolságot kell tartani az utódtól, nem kell ráakaszkodni, nem kell azt várni, hogy "hálás" legyen vagy szeressen, mert azzal csak az ő életét nehezítjük meg. A kérdezőnél jóval idősebb vagyok és a fiam is a másfél krisztusi korban van már én pedig már vagy két évtizede élem át azt, hogy nem azonos az ízlésünk, nem azonos az életvitelünk és nekem igencsak visszafogottnak kell lennem, amikor az iránta érzett szeretetem megnyilvánulásait nagyon kordában kell tartanom. Mert ellenkező esetben az agyára megyek (mint ahogy az anyja az agyára megy néha). Szóval vissza kell fognom magam. Műtárgyakat gyűjtök, restaurálok, de most már csak a magam örömére, a magam kedvtelésére, mert neki nem minden kell (a betörő meg nem visz el mindent). És hálás vagyok (magamban) ha mégis elvisz valamit a fiam. Én nem teszek neki szemrehányást, hogy miért nem köttette be a riasztót (mert akkor a betörő nem vitte volna el a festményeket). És nem nyaggatom azzal, hogy kellene még unoka, mert ez legfeljebb az én "hiányérzetem" és nem az övé.

És a hála, visszafelé nem kell. Ép lelkű ember mindent ad, amit tud, de elsősorban előrefelé kell és oldalra másoknak. Nem kell belenevelni a gyerekbe, hogy legyen hálás a szülei irányában, mert a hála érzése nyomasztóan hat, rombolja a személyiséget és mindenféle emberi kapcsolatot is. Eleve alá-fölé rendeltségi helyzetet sugall, holott ilyen már régen nincs és pozitív érzelmeket nem lehet kikényszeríteni.

Kedves Tambi, a hiba nem az Ön készülékében van.

Na jó, szóval tegeződjünk, mert úgy egyszerűbb. Sajnos, nem jó fórumot választottál. Ezt az oldalt a tinik, illetve a gyermektelen fiatalok uralják. Itt nem fogsz értő fülekre találni.

Elmondom, én hogyan látom a kérdést.

A mai generációra jellemző, hogy képtelenek felnőni, és megérteni, hogy amit elvárhatnak a szülőktől, az csak a lehetőség. S ha megkapták, onnantól kezdve övék a pálya, és nem mutogatni kéne faterra, hanem nekilódulni, és kihozni az életükből, amit lehet. Ezt persze mi cse5ztük el, amikor mindent megadtunk a csemetéinknek, mondván, nekik ne egyen olyan sanyarú sorsuk, mint nekünk volt. Hiba volt. Nem a szép és gondtalann gyermekkor teszi széppé az ember életét, hanem a fejlődés lehetősége. Neked, Tambi, a kivágott orrú dorkótól volt hova fejlődnöd. Minden apró lépésnek tudtál örülni. A fiadnak a szekrény alján heverő 4 pár megunt Adidas cipőtől már nehezebb a fejlődés. Nehezebb az öröm.

A másik nagy hiba a mai korban, hogy szinte egyik fiatalnak sincs saját gyermeke, így képtelenek felmérni, hogy vannak dolgok a szülő életében, amit meg kell tenni. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha rossz ízt hagy maga után. Nem értik meg, hogy minden szülő a saját gyerekein tanulja meg a szülőség mibenlétét, mert semmi más lehetősége nincs erre. Könyvből nem lehet megtanulni, hiszen minden gyermek külön egyéniség, mindegyik külön személyre szabott eljárást igényel. Hibázik a szülő? Természetesen! Hiszen ember, s mint ilyen, a saját hibáiból tud tanulni. A baj csak az, hogy a gyermek szemében a szülő tévedhetetlen, mindenek felett álló. Tehát ha "rosszat" tesz, azt szerinte rosszakaratól, gonoszságból teszi. Ilyen és ehhez hasonló gikszerek csúsznak be a szülő-gyermek kapcsolatába, és amíg a gyermeknek nincs saját gyermeke, soha nem fogja tisztán látni a szülőt.

Amit a pszichológiáról írsz, én is találkoztam vele. Azt diktálja, ne tarts kapcsolatot olyannal, aki feszélyez, vagy rossz emléket ébreszt benned. Ami fékez, vagy visszahúz. Márpedig az apa ezt teszi. Ő a tapasztaltabb, és szeretné, ha a gyermekének nem kéne ugyanazokat a felesleges köröket lefutnia, mint neki kellett. De sajnos le kell! Neki is a saját hibáiból kell tanulnia. Nem tudod ettől megóvni. Csak akadékoskodásnak, gatyázásnak, öreges óvatoskodásnak érzi. Egy fiú egyébként is arra hivatott, hogy messze menjen a szülői háztól. Evolúciós okai vannak, ez védte valaha a beltenyészettől a hordát. Elszakadni a szülőktől, messze evezni, új vizeket felfedezni, új nemzedéket alapítani. Ehhez az kellett, hogy kamaszkortól szembehelyezkedjen az apjával. Nem nyíltan persze, csak csendben, magában fortyogva az "öreg fa5zfej" hülyeségén. Talán emlékszel, te is átestél ezen a korszakon. Csak te kinőtted.

Van még más aspektusa is a dolognak, de az már messzire vinne, abba nem fogok most bele, ha megengeded.

Én úgy gondolom, hogy annyit "illik" visszaadni amit az ember kapott. Én sem gondolom úgy, hogy hálával kellene tartoznia bárkinek is csak mert felnevelték. Eleve az, hogy valaki gyereket vállal a saját döntése, úgymond saját magának szüli a gyereket. Innestől kezdve azt alapnak gondolom, hogy "életben tartja" és felneveli. Ennek szerintem legyen egy olyan viszonzása, hogy idős korában őt is "életben tartja" a gyerek, anyagilag finanszírozza a dolgait ha a szülő már nem képes erre. De ha a gyerek egész életében semmi mást nem kapott a szülőtől akkor nem gondolom, hogy neki kellene bármi mást visszaadnia. Én például úgy gondolom, hogy sem törődést, sem szeretetet, sem segítséget nem nagyon kaptam, így nem érzem azt, hogy tartoznék ilyesmivel. Hogyha anyagi segítség kell azt megadom, tartunk egy alap, felszínes kapcsolatot mint mindig is de ennél többet nem.

És én is úgy gondolom, hogy ok nélkül senki nem fogja annyira gyűlölni a szüleit, hogy feléjük se nézzen.