Meg lehet-e gyógyulni egy toxikus szülő-gyerek kapcsolatból?

Van, amit nem lehet megbocsájtani. A megbocsájtás a gyengeség jele, mert úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna. Ha úgy érzed, hogy jogod van haragudni, haragudj! Az, hogy kiírtad ezt a kérdést, nem annak a jele, hogy megbocsájtottad vagy elengedted, ahogy fentebb írtad.

Ahhoz, hogy beforrjon a seb, az kell, hogy ne abban a környezetben maradj, ahol felnevelkedtél. Azt mondják, ha egy gyerek első 6 évében olyan dolog történik, aminek nagyon nem kellett volna, az úgy rányomja a bélyeget, hogy nincs az a pedagógia, ami helyrehozza.

Nekem az első 6 évem valóban olyan volt. Az "apám" otthagyott minket, mert új nője akadt, s a válás után egy ruhám szála nem volt tőle vagy a szüleitől, nem látogattak, ünnepekkor nem köszöntöttek. Anyám 4 éves koromban újra férjhez ment egy olyan pasihoz, akinek volt egy 14 éves gyereke. A kapcsolatuk olyan "se veled, se nélküled kapcsolat volt". Amíg iskolába nem kerültem, ötször költöztünk. Bár Anyám, akkor már nem élt az új apámmal, nem tudott kilépni a vele való kapcsolatból. Olyan hetente, kéthetente eljött hozzánk. Közben anyám elvárta, hogy jól tanuljak. Amikor egy négyest vagy egy hármast beszereztem, olyan balhé volt, hogy ajjaj. Ha a másik gyerek jobb jegyet kapott, azért volt haddelhadd. Aztán Anyám beíratott egy hatosztályos gimnáziumba, ahol mind a többi diáktól, mind a tanáraimtól kaptam az ívet a családi helyzetünk miatt. 14 voltam, amikor Anyám hivatalosan elvált a második férjétől. A kapcsolat azonban nem szűnt meg. A suliban nem éreztem jól magam, nem tudtam beilleszkedni. Talán én is falat vontam magam köré, de láttam, hogy volt, amikor rólam pletykáltak. Anyámmal és a Nagyszüleimmel ezt nem tudtam megbeszélni. Mint mondtam, Anyám nem tudott elszakadni a férjétől. Nagyimék pedig nem olyan mentalitásúak voltak.

Fősulira olyanra jártam, amit úgy éreztem, totális kudarcra vagyok ítélve, ha abban a foglalkozásban helyezkedek el. Persze Anyám ás a Nagyszüleim erőltették volna, hogy elhelyezkedjek benne. Nosza felvettem a diákhitelt és tanultam mást. Azt szerettem volna, de elhelyezkedni nem tudtam benne, hanem abban, amit először végeztem.

Pár éve megbeszéltem Anyámmal a dolgokat, azóta jobb a kapcsolatunk, de szerintem tényleg az a megoldás ilyen esetben, ha valaki más környezetbe kerül.

Nekem rengeteg rossz beidegződésem van/volt gyerekkoromból.

Viselkedésminta!

Tehát ezek mind tanult viselkedésminták, és a rosszakat nekem felül kellett írnom helyesekkel. Szüleim egyáltalán nem voltak empatikisak, sem asszertívek (pedig anyunak tanítói végzettsége van, mi a franc!?). Ezek pedig nagyon fontos dolgok, ha emberek közé mész. Én mindig mindenkit magamfölé helyeztem, mert így tanították. Ha valaki mond nekem valamit, az úgy van. A valóság ezzel szemben az, hogy mindenki egyenlő, és egyáltalán nem kell olyan dolgot tennem, amit nem szeretnék, én is kérhetek másoktól (meg kellett tanulnom kérni, mert csak követelőzni tudtam, vagy játszmákon keresztül érvényesíteni az akaratomat). Szóval ilyen dolokról van szó. Gyakorlatilg magamnak kellett megtanulnom az alapoktól a helyes emberi szocializációt.

Én a legalább 100 km távolságot választottam. Azóta tökéletes a viszonyom a szüleimmel! 😊

Mivel a negatív példa is példa, a kellő intelligenciával élő levonja a tanulságot és igyekszik ellenkező módon élni, viselkedni, mint amit gyerekként tapasztalt.

De legbelül minden minta és seb megmarad, mert amire gyerekként szocializálódtunk az elkísér egy életen át.

Még olyan dolgokban is, amikre nem is gondolunk.

Gyakorlatból beszélek. Egy alkoholista, mániás depressziós anya és egy tutyi-mutyi papucs apa gyerekeként.

(Mindketten sérültek vagyunk a húgommal)