Szerintetek undorító, amit csinálok vagy rendben van?

Nem lehetetlen egyetem mellett dolgozni, de ez mindenképpen ilyen-olyan kompromisszumokkal jár, amiket én el szeretnék kerülni amíg megtehetem (mert az megint más, ha az embernek nincsen más választása). Van pár szaktársam, akik dolgoznak és a nagy részük pont úgy teszi mindezt, hogy nem járnak be vagy fel sem veszik a tárgyakat, bukják a tárgyakat a hiányzások miatt, többek között tőlem kunyerálják a jegyzeteket, nem értenek semmit, puskáznak és néha még úgy sem sikerül a vizsgájuk. Ez sem törvényszerű és biztosan van olyan, akinek abszolút nem okoz gondot a munka és a tanulás összeegyeztetése, viszont én jelenleg nem érzem, hogy nekem is ennyire gördülékenyen és könnyen menne. Mindenkinek mások a lehetőségei és más a teherbírása, szerintem éppen ezért fontos, hogy ezeket az ember felismerje a saját életére vonatkozóan és annak fényében döntsön. Ha majd lesz olyan lehetőség, amit tényleg minden gond nélkül be tudok vállalni és akár még hasznomra is válna, akkor szívesen vállalok munkát, ugyanakkor szerintem most az én helyzetemben nem lenne okos döntés csak azért elmenni dolgozni, hogy elmondhassam magamról, hogy én dolgozom, miközben csak kicsesznék saját magammal. Eddig mindkét félévemben heti 5 nap óráim voltak, egy elég kaotikus órarendben és elég sok órám katalógusos is volt. A hétvégéim szabadok voltak, így olyankor mindig hazamentem és ezekre a napokra időzítettem a családos vagy barátos programokat, ilyenkor tanultam és igen, pihentem is. Ezen a nyáron június végén végeztem az utolsó vizsgámmal, utána már utaztam is külföldre és a napokban értem haza.

Ami nekem nagyon érdekes az a "visszautasítsam-elfogadjam" kérdés. Én nem tartom pofátlanságnak vagy túlzásnak, ha elfogadok valamit, amit a másik önként és szívesen ad. Teljesen átlagos körülmények között élünk, tehát nincsen átlag feletti keresetük a szüleimnek, viszont sosem voltak anyagi gondjaink és tudom, hogy most sem adnának nekem pénzt, ha nem tehetnék meg. Mint mondtam van némi félretett pénzem és fel is szoktam ajánlani, hogy kifizetek ezt-azt vagy legalábbis beszállok ebbe-abba, viszont a szüleim ezeket sokszor visszautasítják és magukra vállalják a költséget. Azt gondolom, hogy ez az ő döntésük. A testvéremnek pedig ebbe szerintem nincsen sok beleszólása.

Szerintem nem szórom a pénzt feleslegesen minden hülyeségre és szerintem nem költekezek ész nélkül. Ez itt nagyon félrement, mert szó nincsen luxusról. Lehetséges, hogy vannak olyan kiadásaim, amik egyesek szemében feleslegesek lehetnek, de szerintem ez egy egyéni kérdés. Például vannak, akik szerint hülyeség elmenni kávézni a barátokkal, mert otthon főzve olcsóbb vagy hülyeség elmenni moziba, mert otthon le tudod tölteni vagy mit tudjam én, de én ezt már túlzásnak érezném. Ha nekem valami fontos vagy úgy érzem, hogy ennyi belefér és megengedhetem magamnak, akkor arra nem sajnálom a pénzt. Így szerintem egy kávé, egy mozi, egy kirándulás, egy új cipő vagy akármi a hobbimhoz belefér időnként és nem számít esztelen költekezésnek. Pláne úgy, hogy alapvetően nem márkás vagy drága cuccokat vásárolok (tök átlag, "plázás" üzletekbe járok, szóval a drága ehhez viszonyítva drága és nem márkás dolgokról van szó), a szórakozásra és kikapcsolódásra sem költök vagyonokat (mert ez megint nem a fesztivál, a drága klubok vagy a külföldi síelés....), könyvtárba járok bolt helyett, az egyetemen sportolok ingyen, szintén ingyenes nyelvórákra járok az egyetemen, otthonról viszek kaját, kolis vagyok, tömegközlekedem és sétálok stb., szóval nem érzem azt, hogy valami óriási nagy előkelő vagy luxus életet élnék. A szórakozásból származó költségek inkább saját zsebből mennek, a szüleim pedig olyanokra szoktak pénzt adni, mint pl. ruhák vagy elektronikai cikkek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megveszem magamnak és utána szólnak, hogy kifizetik nekem, mert ők adtak volna rá pénzt, ha szólok és akkor most tegyem el utólag. Ha pedig valami előre tudható költségről van szó (pl. egy külföldi nyári egyetem - ami amúgy ösztöndíjas volt és szerintem nem felesleges, mert rengeteget tanultam belőle) akkor azt pedig előre megbeszéljük, hogy ki és mennyit fizet. Ebben nem tudom, hogy hol van a követelőzés, mert szerintem szó nincsen róla.

Ünnepekre tinikoromtól kezdve már inkább pénzt kaptam a rokonoktól, mert nem tudták, hogy mit vegyenek nekem és úgy gondolták, hogy akkor így legalább arra költöm amire tényleg szükségem van vagy amire vágyom. Viszont általában nem költöttem el vagy csak nagyon kis részét, mert igazából nem volt mire. Így az évek alatt pedig össze is gyűlt pár forint a szülinapokból, karácsonyokból, ballagásokból, elvétve egy-két versenyen is nyertem pénzt, illetve ebben a félévben már egy kevés ösztöndíjat is kaptam. Úgyhogy innen származik a félretett pénzem, ami nem több millió, de azért pár dologra elég.

A testvérem viselkedését pedig azért nem értem, mert szerintem nincsen semmi oka arra, hogy irigykedjen. Sokkal idősebb nálam és ő egy felnőtt, önálló, diplomás, dolgozó nő, van lakása, kocsija, stabil munkahelye, párkapcsolata, szóval kb. minden, ami így hirtelen eszembe jut és társadalmilag "számít". Lehetséges, hogy számosítva már nem egyenlő mértékű támogatást kaptunk, mert azért eltelt nem kevés idő és mások vagyunk (ő pl. soha nem akart külföldön tanulni, ellenben dolgozni akart már gimiben is és a hobbija révén tudott is pénzt keresni), viszont őt ugyanúgy támogatták a szüleim amikor tanult és a mai napig segítenek neki bármiben, ha éppen szüksége van rá. Szóval a lehetőségei ugyanúgy megvoltak, mint nekem és szerintem ma sincsen oka panaszra. Viszont lehet, hogy valami mégis böki a csőrét, csak nem tudom, hogy mi. Mikor hazajöttem, akkor is csomó mindent tudtam volna mesélni, ajándékot is hoztam neki, de kb. meg sem tudtam szólalni, mert őt kellett hallgatnia mindenkinek és nem is érdekelte, hogy velem mi van.

A nővéremet ugyanúgy eltartották amíg munkába nem állt, ebbe pedig ugyanúgy nála is beletartozik minden a kajától kezdve a lakhatáson és az egyetemi költségeken át a közlekedésig, minden. Gyerekkorától kezdve járt fizetős edzésre, hordozták a versenyeire ide-oda szerte az országban, fizették a nyelvtanfolyamait, akkor még nyaralni is járt a család (külföldre, belföldre egyaránt), mindent megkapott amire szüksége volt vagy amire vágyott. Fizették az albérletét is, mert nem akart kollégista lenni. Egyetem után is hazaköltözhetett hozzánk, amíg nem talált megfelelő munkát és se akkor, se később egy fillért nem kellett fizetnie semmiért sem. A mai napig küldenek neki a szüleim kaját, háztartási cikkeket, akár ruhát is, bármit, holott már évek óta külön háztartásban él. Az, hogy ő már korán munkát vállalt az a saját döntése volt és saját magának keresett a szülők támogatásán felül (ugyanúgy a szüleink fedezték mindenét), pénzért edzéseket tartott az egyesületnél ahol tanult. Szerintem ő is kapott elég sok mindent és kap is a mai napig, viszont számszerűsítve nem biztos, hogy azonos a két összeg, mert több mint 10 év van közöttünk és azért változik a világ.

Gondolhatod, hogy nem azért emeltem ki, hogy "plázás" cuccaim vannak, mert 50 ezres cipőket vásárolok... Másrészt pedig még egyszer mondom, hogy szerintem semmi olyat nem kapok, ami gazdag családok kiváltsága lenne. Mégis mi lenne az? Attól, hogy nem két farmerem van vagy nem kell vajas kenyeret ennem reggelire-ebédre-vacsorára, attól még nem vagyunk gazdagok. A szüleimnek ugyanúgy márkás, új telefonja van és nem, nem az enyém a legújabb a családban. A cuccaink is egyformák, ugyanolyan árkategóriában vásárolunk. Ők ugyanúgy költenek magukra pl. hobbi, ruhák, cipők, fodrász, masszázs, körmös. A szórakozás annyiban különbözik, hogy én a koromból adódóan több időt töltök a barátaim társaságában és gyakrabban eljárunk ide-oda, mint ők. Én pedig úgy érzem, hogy teszek másokért, szoktam önkéntes munkát vállalni, ha az időm engedi és azt most nem fogom megemlíteni, hogy pl. a nővérem hányszor tette ezt meg életében.