Hogy mondjak meg unokatesómnak, hogy ez már sok, anélkül hogy megbántanám?

Sziasztok. Unokatesómról van szó. 23 éves és van egy 3 éves lánya, akit egyedül nevel. Amikor kiderült, hogy terhes, a barátja megmondta, hogy ő nem akar gyereket, az anyagi helyzetük különben sem olyan, amire szülni kellene. Szülei ugyanezt mondták, hogy óriási felelőtlenség így gyereket vállalni, de nem érdekelte. A fiú szakított vele, egyedül maradt, félbehagyta az egyetemet is és megtartotta a gyereket. A terhesség elején visszaköltözött a szüleihez (nagynénjémékhez), de ők is megmondták, hogy oda nem szülhet, nekik nincs erre szükségük, nem fogják helyette felnevelni a gyereket, ők sem állnak úgy anyagilag + a lakás is kicsi lett volna stb. Kibérelt hát egy ismerősével együtt egy kis albérletet és ott laknak már egy ideje.

Én 26 vagyok, a férjemmel élünk ketten. Már az elején is rengeteget panaszkodott, hogy milyen nehéz a helyzete, de egy ideje már elviselhetetlen a dolog. Rendszeresen átjön a gyerekkel együtt (volt egy műtétem, ami után itthon kell lennem pár hónapig), aki iszonyatosan neveletlen. Az elején még nem igazán zavart, próbáltam megértő lenni, de már nem megy. A kislány folyamatosan hisztizik, rendetlenkedik, sír, földhöz csapja magát mindenért stb. És akkor még ehhez jön az is, hogy megállás nélkül panaszkodik, hogy neki mennyire nehéz, hogy egyedül alig bírja eltartani magukat, hogy milyen rossz a kislánya is, hogy elege van, hogy az albérletben az ismerőse is kezd a türelme végére érni az állandó hiszti miatt és el akar költözni, de hogy ő egyedül nem tudja fenntartani a lakást. Értem én, hogy nem könnyű, de senki nem kényszerítette, hogy 20 évesen lebabázzon. Sőt, mindenki megmondta, hogy nagyon rossz ötlet tekintve az anyagi helyzetét meg azt, h nem dolgozott még, nincs tapasztalata, semmi, de őt nem érdekelte, viszont azóta is úton-útfélen sajnáltatja magát. Mindig hív, hogy épp erre járnak, beugorhatnak-e. Nincs szívem azt mondani, hogy nem, mert a lányod nem tud viselkedni, pedig amúgy sem szeretem túlságosan a gyerekeket, nem is akarunk mi sem. Szeretem a csendet, a nyugalmat, de ha ők itt vannak, akkor ennek lőttek. A férjem is kezd bepipulni, mert sokszor itt vannak akkor, amikor ő hazaér és ő sem bírja a gyerekzsivajt. Ilyenkor csak szeretne kicsit lepihenni nyugiban. Többször volt már, hogy "leráztam" mondván, most nem érünk rá, most boltba megyek, most más dolgom van, de nem mondhatom mindig ezt. Meg akarom neki mondani, hogy elegem volt az állandó önsajnálatból és a nevetlen gyerekéből, de tuti h megsértődne. Én nem nagyon tudok finomkodni, az a típus vagyok, aki egy ideig türtőzteti magát, próbál udvarias és kedves lenni, de utána robbanok.

Mégis hogy kéne megmondanom szerintetek neki a dolgot? Vagy így is-úgy is sértődés lesz a vége? Voltatok már hasonló helyzetben? Hogy kezeltétek?