Milyen érzés az, hogy már a dédunokáink sem fognak emlékezni a nevünkre?

Anyukám egy éve halt meg. Minden este imádkozott a halott szüleiért. Ezt valahogy viszem, tovább, én is imádkozom érte és pont tegnap jutott eszembe, hogy az ő szüleire már nem gondol senki.

Szomorú érzés, de valahol természetes.

Az apám nevére az egész család emlékszik. 26 gyerekéből 22 házasságtörésből született. Az unokatestvéreinek mind okozott maradandó sérülést, mert verekedett felnőtt létére. A gyerekei félnek tőle, vagy megvetik. A saját anyját feljelentette gyilkosságért, amikor nagyapám álmában meghalt. Egy jó szava nincs senkihez a családban. Tele van lóvéval, de a gyerekeit nem támogatja még tanulmányai közben sem. Aki elmúlt 18,azt kirakja az utcára. És a gyerekeit is veri és alázza, zsarolja.

A neve hosszú évekig pszichológiai konzultációk fontos tárgya lesz és biztos, hogy generációkon keresztül hírhedt marad.

Anyai ágon 4 dédszülőm nevét tudtam mindig is, egyikük halálakor még kicsi voltam, de fotóról "emlékszem" rá.

Aztán felnőttkoromban érdekelni kezdett a család története, ezért elkezdtem a családfámat kutatni. Van olyan ág, ahol 10 generációra visszamenőleg megtaláltam az őseimet, íg már az ő nevüket is tudom és a gyerekeim is tudni fogják, mert továbbadom nekik a kész családfát.

Aki akar, az megtudhat szinte bármit az őseiről. Én is így tudtam meg, hogy egyik szépapám (anyai nagyapám ágán) volt az egyik első dagerrotipista Magyarországon. Most nagy erőkkel kutatom, hátha találok fennmaradt munkáját. Érdekes dolgok tudnak ám kiderülni, engem nagyon érdekel.

Számomra olyan "motiváló" érzés. Elmagyarázom.

Sok rossz emlékem van. Mostanában már sikerült rendeznem az életem. És ha arra gondolok, hogy TÉNYLEG csak 1 darab életünk van, akkor azt használjuk ki jól.

Mert tök felesleges önsajnáltatásra pazarolni az időnket. Arra, hogy hangoztassuk, hogy "Jajj de sz ar nekem!" Mert ki nem sz rja le? Lehet, hogy már az unokám sem fog emlékezni rám, nem hogy a dédunokám.

Szóval tanulság: Legyél boldog! Csinálj olyan dolgokat az életben, amiktól igazán boldognak érzed magad. :)

40 éves vagyok. Most jutottam el anyagilag arra a szintre, hogy ne kell félnem, hogy hónap végén mit kell ennem. 10 éve programozóként dolgozom.

Na most jöhet a családalapítás. Szerintem 20 leszek, mire érettségizik az első gyerekem.

Nem érdekel, hogy ő akar-e gyereket vagy sem. Az ő döntése lesz. Lehet, hogy neki több lehetősége lesz az életben, mint, ami nekem volt. Nem mindenkinek első a gyerek az életében. És ez jól van így. Túlnépesedés így is hatalmas.

Vannak szuper emberek, akik családcentrikusak, sosem veszekednek, mindent meg tudnak adni a gyereküknek, amire szükségük van (nem azt, amire igényük, amire szükségük, néhány embernek ezek a szavak értelme nem világos sajnos). Én nem vagyok az, aki ezt meg tudta volna adni korábban, ezért nem vállaltam gyereket.

A nagyszülei a gyereknek, addigra már nem fognak élni. És ha róluk kell mesélnem, nincs egy szép történet sem, amit el tudnék mesélni. Az, hogy minden karácsonykor egymás vérét ontotta a családom - nem az, amire bárki emlékezni akarna. Ha családi történeteket akarok neki mesélni, olvasok egy könyvet. Ne a mi családunkról vegyen példát és lássa, hogy másképp is lehet élni, mint ahogy mi élünk. Lássa, hogy az ő kezében van a döntés és ne kelljen félelemben élnie, mint nekem.