Mit kezdjek az életemmel?

Érettségi után elkezdtem egy főiskolát. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mit akarok tanulni (vagyis tudtam, hogy pszichológiát szeretnék, de mivel nem voltam annyira jó tanuló, tudtam, hogy nem lesz hozzá elég pontom). Elkezdtem azt a fősulit, amit a családom javasolt, mert el akartam kerülni otthonról. Apám bekattant és minden nap ócsárolt, sértegetett, bántott, így számoltam a napokat, amikor felkerülhetek Pestre. Két évig jártam abba az iskolába, pedig fél év után rájöttem, hogy nem ezt akarom csinálni, nem ezzel akarok foglalkozni, semennyire nem érdekel, amit tanulok. Otthagytam az iskolát és közben megismertem 3 lányt, akikkel elkezdünk egy blogot írni közösen. Végülis nekik köszönhetem azt is, hogy fel mertem vállalni az érzéseimet a családom előtt és el tudtam mondani nekik hogy nem akarom ezt az iskolát folytatni. Volt fél évem, amit arra fordítottam, hogy újra felkészüljek 2 emelt szintű érettségire. Közben apám depressziós lett, a családból egyedül én voltam az, aki foglalkozott vele, ott volt neki, próbálta lesni minden kívánságát. Nagyon megterhelő volt lelkileg. Mikor jobban lett, újra elkezdett bántani, sértegetni, üvöltözni velem apró dolgok miatt. Nagyon gyakran sírtam miatta, nagyon fájt, ahogy viselkedik velem. Nem tartom magam hülye embernek, de a tanulás két dolog miatt nehezebben megy:az első, hogy szinte egész nap fáradt vagyok, nagyon sok alvásra van szükségem és valójában sosem érzem azt, hogy kialudtam magam. A másik, hogy enyhe figyelemzavarom van, nagyon könnyen elkalandozom tanulás közben. Mégis amennyire tudtam, odatettem magam. Apám folyamatosan hátráltatott a lelki terrorral és azzal hogy közölte velem, hogy ha most nem sikerül, akkor azt a minimális támogatást is megvonja tőlem, ami eddig adott volt. Nagyjából úgy fogtam fel ezt az egészet, mint életem megmérettetését. Az utolsó hetekben nem tudtam aludni, enni, pánikrohamaim voltak, annyira stresszeltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Röviden:nem sikerült. Iszonyú rossz érzés, de nem az van bennem, hogy most feladom, hanem el akarok menni és meg akarom próbálni újra jövőre. Májusig pedig ki szeretnék menni au pair - nek. A szabadidőmben tanulnék és minél több pénzt félretennék a keresetemből. Viszont van egy kis probléma:nem tudom, fair lenne - e itthagyni a 3 lányt és a közös projektünket. Nagyon sokat kaptam tőlük lelkileg, nagyon szeretem őket és hálás vagyok nekik.Nem akarom őket cserben hagyni. De szeretnék minél távolabb lenni a családomtól, szeretném javítani a nyelvtudásom és szeretnék félretenni valamennyi pénzt, ami itthon nehézkes lenne. A másik dolog, ami kedvetlenít, hogy az egyik lány szerint nem a pszichológia az én utam. Én tényleg ezt szeretném tanulni, de kicsit elszomorít, hogy ezt gondolja, főleg azért, mert nagyon jó emberismerő. Kicsit most úgy érzem, hogy sehol nem vagyok, nincs perspektívám, nem tudom, merre menjek.