Csak én érzem úgy, hogy ezt a "családban élést" nem az emberi fajra tervezték?

Miért, kérdező, te úgy gondolod, és azt várnád a családtól, hogy a szeretetről szóljon?

De hát a család mindig is egy gazdasági egység volt, ami a fennmaradást, túlélést szolgálta. A házasság nem egyéb, mint szerződés, épp olyan, mint bármilyen más gazdasági, üzleti megállapodás. És ez így van ma is, még ha nem is ennyire nyilvánvalóan. Régen ugye a családok döntöttek a házasságokról, és a család a puszta fizikai életben maradást is szolgálta; ma már ez nem ennyire nyilvánvaló, de az alapjai még mindig ugyanazok. (Ugyanúgy a vagyoni helyzet dönt, meg a külsőségek, mint régen, akkor nincs is olyan nagy különbség. Ugyanúgy mások az elvárások, a mérce, a megítélés a nővel, mint a férfival szemben, mint régen, ez sem változik. Régen is teljesen általános volt, hogy a család biztosította az utódlást, a vagyont, és mellette szeretőt tartott a családfő.) Ma sem a szeretetről szól a család. Ahogy én látom, a legtöbb párkapcsolat önzések, érdekérvényesítés harca, dominanciaharc, hazugságokon és elvárásokon alapul, és leginkább az anyagiak (pl. közös hitel) tartják össze. Az is még mindig elvárás, hogy legyen gyereked, és akinek nincs, az éppúgy elszigetelődik, kirekesztődik, mint régen -- csak ma már meg tudsz te magad is élni munkával, de mint mondtam, az alapok maradtak.

Másrészt meg régen a házasság ritkán szólt évtizedekre. A férfiak meghaltak háborúban, a nők meg szinte rutinszerűen belehaltak első vagy többedik szülésükbe, járványokban meg aztán bárki igazán szabadon meghalhatott. Ezután teljesen hétköznapi volt az újraházasodás. Az emberek nem éltek olyan sokáig, mint ma, így az idősek gondozása sem volt évekig, évtizedekig tartó, egész családokat anyagilag, lelkileg megnyomorító teher. (Természeti népeknél még ma is megölik vagy magukra hagyják a vadonban a magatehetetlen személyeket -- kegyetlen dolog, de annyi embert lekötne az ellátásuk, amit nem engedhetnek meg maguknak a túlélés rovására.)

A szabadság, amit itt többen emlegettek, pedig csak látszólagos. Leginkább az anyagi helyzettől függ: minél több pénzed van ("tehetősebb" vagy, szó szerint), annál több a választásod, a lehetőséged. Minél kevesebb van, annál több a kényszerhelyzet, és a szegényes kényszer-szükségmegoldás. De ezt magyaráznom kell?... És ebből finoman fogalmazva nem egyszerű kijönni, főleg egyedül (ugye, még ma is milyen tehetetlen az ember, ha magára marad, éppúgy, mint régen...), de aki sohasem került ilyen helyzetbe, csak a saját kényelmes kis életének biztonságából mond véleményt, az ezt úgysem tudhatja...

Mindenki a tapasztalataiból indul ki.

Az én szüleim mindig szerették és támogatták egymást, gyerekek is szeretetben nőttek fel, igazából az egész gyerekkoromban ezzel az idilli család képpel találkoztam. Először középiskolában tűnt fel, hogy az osztály társaimnak nagyrészt elváltak a szülei.

Még most 23 évesen is támogatnak a szüleim egészséges keretek közt (külön élek a segítségükkel egyetemista vagyok de gyakran haza járok)

Náluk egyedüli "kényszer" a szeretet kötöttségről meg szó sincs

Én is olyan családot szeretnék majd amilyenben én felnőttem

Attól hogy rengeteg csapnivaló szülő, egyén meg stb van attól még nem rossz és elvetendő a családban élés

"Én szívesebben élnék egy későbbi században,ahol egyének vannak,nem családok.Mindenki szabad,nincs kényszer és kötöttség.Csak emberi szeretet. "

Igen, a lányt/nőt hozzáadták egy férfihoz/fiúhoz ha tetszett neki ha nem. Ha felemelte a hangját, akkor a férfi/fiú lekevert neki egy párat, ha a nő/lány ezt megunta, akkor megmérgezte/álmában leszúrta. Milyen szép idők is voltak.

Ilyen nincs hogy a családban élést az emberi fajra tervezték e vagy sem. Ezt teljesen egyéne válogatja, nem lehet kivetíteni az emberi fajra.

Illetve az egyik előző válaszoló is rámutatott egy igen nagy problémára. Ma már szinte társadalmi elvárás, hogy egy 25 éves ember párkapcsolatban éljen, külön a szüleitől és majdhogynem gyereke legyen. Éppen ezért sokan pár év után, amikor még igen felületesen ismeri egymást a pár, fejest ugranak az egészbe. Házasságot kötnek, gyereket szülnek, összeköltöznek úgy, hogy sok esetben még anyuka és apuka nem is ismeri egymást igazán és még egy megfelelő egzisztenciájuk sem alakult ki az életben.

Később amikor pedig már anyuka-apuka nem szeretné ezt az egész kapcsolatosdit, megpróbálnak elválni. De sok esetben ott van a lakáshitel vagy albérlet, esetleg fejenként olyan alacsony a fizetésük, hogy egyedül képtelenek magukat eltartani normálisan, apukának ki kéne nyögnie a gyerektartást, stb, stb. és egyszerűen megragadnak a nagy semmiben a kapcsolat és a válás közt félúton, mert bár nem szeretik egymást, nem akarnak egymással lenni, de egyszerűen kényszerűségből muszáj együtt élniük, mert nem külön bírják... és ilyenkor kezdődök az, amikor azt mondják hogy: "igencsak rossz a családi hangulat"

Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy pár év ismeretség után olyan dolgokat tettek, amikkel papíron egy életre elkötelezik magukat egymás mellet, ha tetszik nekik, ha nem.

Ezt az egészet már ki lehet küszöbölni azzal, hogy a gyerek pár évet még megpróbál a "szülei nyakán élni". Munka mellet pedig továbbtanulni vagy még valami szakmát tanulni, hogy úgymond azért több lában álljon. Ez alatt az idő alatt azért még a párját is jobban meg tudja ismerni és ha kibújik a szög a zsákból, akkor szó nélkül, mindenféle veszteség és áldozat nélkül ki tud szállni az egészből.

Nyilván vannak olyan körülmények, amikor ez kivitelezhetetlen. (szülők-gyerek gyűlölik egymást, anyagi gondok, stb.) De azért az esetek többségében egy kis hideg fejjel való gondolkodás és pár év "késlekedés" aranyat tud érni.

Kérdező, értsd meg, hogy attól, hogy ez egy "írd le, mi a problémád" oldal, nem statisztika. Akinek nincs problémája, az nem fog kérdést kiírni.

Hogy láss más példát: tök jó gyerekkorom volt. A szüleim közel 40 éve házasok, jól megvannak.

Jómagam 30-as vagyok, egy gyerekünk van. Mi is ugyanilyen jól megvagyunk.

Kisebb surlódások vannak-e? Igen. De nem mérgezik meg az életünket, két mondatos vitákról van szó és szerencsére nem mindennapos. Boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Neked rossz személyes tapasztalatod van, ebből általánosítasz, de érezhető benned a szorongás is, hogy valahol mégis vágynál családra (akár gyerekkel, akár anélkül), de visszatartanak a saját tapasztalataid. Ez rajtad múlik kizárólag. Ha odafigyelsz, hogy megfelelő partnert találj és a későbbiekben is ápoljátok a kapcsolatot (legjobb mód erre a nyílt, megfelelő kommunikáció), akkor neked is ugyanolyan esélyed van egy boldog családi életre, mint bárki másnak.

Az én családom még tágabb értelemben is nagyon összetartó. Nem azért, mert egyformán gondolkozunk, nincsenek viták, nincsenek gondok, de pl. az anyagi nehézségek sem tettek senkit önzővé a rokonok irányába. Én általuk azt a mentalitást tanultam meg, hogy akire mindig számíthatsz, feltétel nélkül, bármilyen konfliktus is volt köztetek, akár csalódtak, akár nem, az a családod, még akkor is, ha egy-két tagját máskülönben messze elkerülnéd.

Ez utóbbira jó példa anyám sógora, aki hajlamos úgy beszélni az emberekkel, mint a kutyával, hirtelen haragú, nem tűr ellentmondást, mégis minden nehéz helyzetben sziklaszilárdan lehetett számítani rá, akár betegség, akár pénzhiány, akár másmilyen krízis ért valakit, és soha nem kért ellenszolgáltatást. Ilyen is van. A fő összetartó erők a szüleim, akik támogatóak, és megérteni próbálnak másokat, nem ítélkezni. Apám pl. a legtöbb vitát fel tudja oldani humorral.

Egy exbarátom családja is hasonló, a szülők jófejek és toleránsak voltak, mindent megtettek a gyerekeikért, és cserébe nem volt nagyobb elvárásuk, minthogy megtalálják a boldogságukat - nem irányítani akartak mindenáron. Párom és testvére ezért nagyon hálásak voltak, és még 30+ is erős maradt a kötelék. Az a család is, és az enyém is sok embert vonz, akik ezt nem találják meg. A barátaim imádnak nálunk lenni, a szüleimmel beszélgetni, sőt, egy barátnőm nem hazavitte a pasiját bemutatni, hanem hozzánk ebédre. :)

Vannak még jól működő családok, és lehetnének még többen is, akár Neked is - ha az embereknek ez valóban fontos cél lenne, és áldoznának érte annyit, mint mondjuk egy karrierért. De ha mindenki magára hagyva érzi magát, akkor elveszítik a hitüket benne. Egyedül ez sem megy. :)