Tényleg nekem kellett volna mondanom, hogy részvétem?

Nővéremnek van egy párja. Az emberiség legalja az az ember, abban leli örömét, ha megbánthat másokat, mindenkit lenéz, főleg a nőket, szerinte a nők csak egy dologra jók, nem mondhatnak ellent a férfinek, stb. Szóval el tudjátok képzelni. A családban mindenki utálja, de én vagyok az, aki nem hajlandó csöndben tűrni ezeket, igenis vissza szoktam szólni neki. Ott kezdődött minden, hogy nagyon megbántott valamivel, amiről nem tehetek, egy velem született betegség. Nagyon rosszul esett sírtam is, és azt mondtam rá, hogy milyen bunkó. És ezek után még ő volt fölháborodva, ő várta, hogy én bocsánatot kérjek, de nincs az az isten. Azóta szóba se álltunk egymással, kivéve ha veszekedtünk. Illetve ő ordibált vele, én nem szóltam hozzá, próbáltam levegőnek nézni. Elhordott minden k***ának, meg p***ának, meg olyanokat mondott meg sem kellett volna születnem, sőt egyszer meg is fenyegetett, hogy vigyázzak, mert még agyon fog verni, ha így beszélek vele. De ezeken már túl is tettem magam, azóta tényleg levegőnek nézem, nem is beszélek róla senkinek, számomra megszünt létezni.

Meghalt a testvére, és miután hónapokig nem is járt nálunk, mert ugye ő volt besértődve, egyszer hazaállított a nővéremmel. Én tényleg tartottam magamat ahhoz, hogy levegőnek nézem, nem is szóltam hozzá, sőt fönt maradtam a szobámba, le se mentem, amíg ott voltak, látni se akartam azt az embert.

Miután elmentek, hallom vissza a nővéremtől, hogy milyen neveletlen, bunkó vagyok, hogy nem mondtam neki, hogy részvétem a testvére miatt. A pasi szerint nekem még részvétet kellett volna nyilvánítanom neki.

Szerintetek tényleg kellett volna ezek után mondanom, hogy részvétem? Neki?? Ezek után amiket tett meg mondott, még megérdemelte volna?