Rosszul kéne éreznünk magunkat, amiért a mi életünk máshogy alakult?

A párommal 3 éve élünk együtt, késő tavasszal össze is házasodtunk. Nincs saját lakásunk, sem házunk, az össz vagyonunk a bútoraink és egy autó. Jól élünk, dolgozunk mindketten, mivel még nem voltunk biztosak abban, hogy Budapesten szeretnénk letelepedni, nem láttuk szükségét hitelre venni egy saját lakást.

A párom nővéréék teljesen máshogy gondolkodnak. 4 évvel idősebbek nálunk, vettek egy régebbi típusú autót és egy házat egy vidéki kis faluban közel anyósomékhoz. Csinosítják, felújítják már két éve és nyáron fognak beköltözni, ezután szeretnének majd csak összeházasodni és gyereket vállalni.

Mi megtudtuk, hogy kisbabát várunk és bár egyelőre nem szeretnénk nagy dobra verni, azért a szűk családnak úgy gondoltuk elmondjuk a nagy hírt. Hát nem azt kaptuk, amire számítottunk.

Hétvégén anyósoméknál voltunk, ahogy a sógornőmék is átugrottak néha, ő konkrétan kikelt magából, hogy mire vállalunk mi gyereket, amikor semmink nincs!? Finoman visszaszóltam, hogy elég felnőttnek érezzük magunkat, hogy feltudjuk mérni a babával járó anyagi vonzatokat és mérlegelni tudjunk, hogy eltudjuk-e tartani, de ez nem is kérdéses, hiszen tervezett baba. Olyan mintha irigy lenne, vagy féltékeny, hogy nekünk minden előbb összejön, cserébe igyekszik felvágni azzal, hogy nekik mekkora házuk van.

Baromira a lelkemre vettem, mert azt hittem velünk fog örülni és egy boldog pillanat lesz, amikor elmondjuk mi vár ránk, nem pedig egy családi botrány... :(

Én megértem, hogy ők egy másik "sorrendet" választottak és biztosra mennek, de nem értem miért kell minket elítélni, amiért mi máshogy élünk!?

Most ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni? Megpecsételte szerintem az egész heti hangulatomat, ha nem az egész életemet az, hogy ez volt a reakció arra, ami nekünk életünk legszebb és legnagyobb döntése.