Titeket nem frusztrálnak a gazdag rokonok?

Én nem is irigy voltam, inkább az frusztrált hogy lenéztek. Mi ilyen kisgazdálkodók voltunk akkoriban, nekik pedig jól menő vállalkozásuk volt. Azt hitték hogy bukásra állunk a suliban meg ilyenek, pedig jelesek meg kitűnők voltunk. Mostanában nem tartjuk a kapcsolatot, mi jobban élünk,már nem gazdálkodunk mondjuk, róluk meg nem tudok semmit, lehet azóta már csődbe mentek.

Egyedül azt a sok különórát meg nyaralást irigyeltem egy kicsit a gyerekeiktől, de azért nem költöztem volna hozzájuk :D Eléggé más világ.

Mi nem vagyunk gazdagok, középosztálybeliek vagyunk, de vannak szegény rokonok. Mindig megpróbálják apámat pénzzel lenyúlni, pedig ők nem dolgoznak az én apám meg szinte betegre dolgozza magát. És nem azért nem dolgoznak mert nem tehetnék meg, apám talált már nekik állást is, de büdös volt a munka...

Legszívesebben lelépek, amikor jönnek. Nem akarom hallgatni, hogy nekik milyen rossz, mert tudom hogy lehetne jobb is, ha tennének érte.

Nekem pl a közvetlen főnököm nagyon jómódú. Egyszer elmentem tollbetétet venni neki, az üzletben volt olyan toll, 300 ezer ft.

Inkább példaképnek tekintem, mert nagyon keményen megdolgozott érte, hogy idáig jusson, a mai napig sokat dolgozik, szerintem az alváson spórol, hogy még a családjára is jusson ideje.

Aki paraszt, az meg gazdagon és szegényen is tud az lenni, ez nem vagyonfüggő.

A főnökömön is nagyon látszik, hogy nem hirtelen állt pénz a házhoz, hanem pontosan tudja, mennyi munka van benne. Neki az autó is csak eszköz (céges kiruccanáson valaki véletlenül beleborított valamit, rezignáltan vállat vont, hogy ugyan már, közlekedési eszköz, majd kitakarítja), sokszor a mai napig BKV-val jár, mert az gyorsabb, nem kell parkolót vadászni, stb.

Gyerekkorom is olyan volt, hogy a lepusztult kempingtől az öt csillagos szállodáig mindenhol jártam. Úgy neveltek, hogy ezek külsőségek, eszközök, nem pedig értékek. Egyelőre jó úton haladok én is a jómód felé, de nem pénzben mérem az embereket. A baráti körömben a takarítótól a felsővezetőig mindenféle ember van. Ha jó a személyisége, mindegy, hogy mennyit keres és mit dolgozik.

A férjem is jó példa, nagyon alulról kezdte, 20 évesen voltak számlafizetési gondjai, néha éhezett. Nem sírt rajta, hanem ha kellett, három munkája volt. Ő inkább lefelé nézett, nem felfelé. Örült annak, hogy nem beteg, nem hajléktalan. Ez vitte előre és ő is szívós munkával küzdötte fel magát.

Apám szintúgy. Gyerekkorában sokat éhezett, mezítláb járt. Anyagilag semmije nem volt, de a szülei belenevelték a munka szeretetét. Felsővezetőként ment nyugdíjba. Az aszkéta életmódról nem tudott még jól keresőként se leszokni. Anyámnak, nekem bármit, magától szinte mindent sajnált. Soha nem evett étteremben egyedül, inkább vett párizsit és zsömlét (mai értéken kb. fél milliós nettó fizetéssel!). A ruháit nekiállt megvarrni (jó, nem értett hozzá, olyan is lett :)), ne kelljen újat venni.

Nemrég a férjem felhozott több zsák régi ruháját, amit kihízott. Apámnak odaadta, hogy kertbe, kutyázni jó lehet még, úgyis kicsit vékonyabb nála. Apám azóta szinte csak azokban jár, pedig szép vagyont gyűjtöttek össze.

Gyerekkoromban középosztály lehettünk, voltak rettentően szegény osztálytársaim is általánosban. Valahogy már 6-7 évesen ösztönösen megéreztem, hogy szeptember elején nem illendő elmesélni, hogy tengerparton voltam, amikor a többieket meghallgattam és maximum a nagymamájuknál voltak. Inkább füllentettem és én is nagymamát mondtam.

Talán amiatt, hogy elég erős szociális érzékenységet neveltek belém (az embert becsüld, ne a tárgyait, mindenkit tisztelni kell), soha nem éreztem többnek vagy kevesebbnek magamat.

Szintén apámnál figyeltem meg, hogy délelőtt esetleg az aktuális miniszterelnökkel beszélgetett, délután meg ugyanolyan odafigyeléssel, őszinte érdeklődéssel beszélgetett a csontrészeg Józsi bácsival, aki cikk-cakkban tolta le a bringát a szőlőhegyről. Ezek pozitív értelemben mély nyomot hagytak bennem.

A tárgyak is funkcionális értékkel bírnak számomra. Amikor kocsit vettem, hiába lett volna keret egy drága kocsira, egy picit vettem, mert abból látok ki és tudok parkolni vele.

A férjem is egy olyan kocsival jár, ami szerintem le fog rohadni alatta, nagyjából velem egyidős az autó. Kérdeztem, hogy ne vegyünk-e egy kényelmesebb, jobb autót. Mondta, hogy minek, gyorsan amortizálódik, értelmesebb dolgokra is tudunk költeni, mint egy csilli-villi autó.

Vásárlások előtt is a "tényleg szükségünk van erre?" szokott az első kérdés lenni. Sokszor a nemleges válasz miatt nem vettünk meg dolgokat.

Kéne síkképernyős tévé. De minek? A képcsöves tökéletesen működik, gyakorlatilag esti elalváshoz van csak bekapcsolva - minek adjunk ki pénzt olyanra, amire tulajdonképpen nincs szükségünk?

Utolsó!

Te meg a retyerutyád már bőven kimerítik a "szärrágó" fogalmát!

kedves utolsó! az utolsó előtti nagyon szép, értelmes választ írt, egyet értek minden szavával. ehhez képest te csak alpári módon szidod őt. nem sok belső értékre vall a válaszod...

nos, nekem nem nagyon vannak gazdag rokonaim, akiknek van némi vagyonuk, azok is inkább csak felvágnak vele, értelmes maradandó dologra nem költenek. így nem irigylem őket.

inkább arra vagyok büszke, hogy én kevesebből is kihozom a maximumot, igyekszem világlátott, tájékozott, művelt ember lenni.

pont nem érdekel, h kinek milyen órája vagy kocsija van. nekem megvannak az elégedettségemhez fontos anyagi javak, nem éhezek, van állásom.

innentől már csak az egészség számít. ami önhibámon kívül nálam nem 100%os...