Szeretet vs. Elfogadás: működhet egyik a másik nélkül?

Elfogadni el lehet valakit anélkül, hogy különösebben szeretnéd.

A szeretet az nekem azért jóval túlmutat azon a kicsit közömbös barátságos vszonyon, amibe az elfogadás már belefér.

Miért bakugrás?

Vegyünk egy munkahelyet. Itt bizony el kell fogadni a kollégákat, nem ugorhatunk egymás torkának folyvást. Elfogadod, hogy ő ilyen, ő meg amolyan, belenyugszol és együttműködsz szépen. Este meg hazamész, becsukod azajtót és másnapig nem is gondolsz velük. Ez az elfogadás, szeretet nélkül.

Szeretet elfogadás nélkül szerintem sokkal problémásabb, mert ha nem fogadod el a másikat, akkor istenigazából nem őt szereted, hanem bizonyos tulajdonságait, vagy valamit benne, ami neked jó.

A valódi szeretet feltételezi az elfogadást is. Ha folyvást a másik hibáin pattogunk, akkor bizony nem fogadtuk el, és nem is szeretjük.

Az én értelmezésemben mindkettő létezhet a másik nélkül. Vagyis szeretet elfogadás nélkül csak olyan formában, hogy szeretjük a másikat, de vannak olyan dolgai, viselkedési formái, amiket nem tudunk elviselni, elfogadni, maximum eltűrjük, de a tűrésnek is van határa.

De olyan is lehet, hogy valakivel semmi bajunk, teljes mértékben elfogadjuk úgy, ahogy van, képesek vagyunk vele akár együtt dolgozni, vagy egy családban, egy közösségben lenni, de különösképpen nem szeretjük, inkább közömbös.

A feltétel nélküli szeretet és elfogadás egy helyen kell, hogy egyesüljön: az anya szeretetében a gyermeke felé.

A munkahelyi kollegádat vagy a szomszédodat elfogadhatod úgy is, hogy nemhogy nem szereted, de utálod, mint a bűnt. Mégis elfogadod, olyannak, amilyen, és csak akkor lépsz fel ellene, amikor ő maga bánt téged (azaz véded magadat).

A szeretet elfogadó, de nem feltétel nélküli, az elfogadás peidg nem egyenlő a szeretettel. Elfogadás az is, ha csak megtűröd magad mellett és nem ugrasz a torkának.