Mit tennétek a helyemben?

A helyzet az, hogy most kezdtem az egyetemet Szegeden. Anyukámmal élek, azonban a kapcsolatunk nem túl jó.

Anya ilyen-olyan múltbéli okok miatt egyre agresszívabb, bármi történik a környezetében rajtam veri le, folyamatosan ordibál velem, mindennek lehord. Ő támogatta hogy menjek mindenképp egyetemre hogy nekem egy kicsit jobb életem legyen, most viszont meg van lőve hogy miért nem megyek dolgozni, úgy tartom el magam ahogy akarom, őt nem érdekli. Az órarendem miatt talán hétköznap tudnék 2 napot dolgozni (órák kihagyásával) és az egész hétvégét végig tudnám persze dolgozni. Folyamatosan keresem a diákmunkát, sok helyre leadtam a jelentkezést de visszadobják, mert érthető módon az lenne a legjobb ha hétköznap tudnék valamit vállalni, a hétvégén dolgozni akaró diákokból nagyon sok van. Azonban ha mindez a tanulás rovására menne, akkor az lenne a baj, azért lennék mindennek lehordva.

Nincs egy nyugodt pillanatom sem, van amikor minden jó, kedves, aztán rájön az 5 perc és ordít, és úgy megtudja bántani lelkileg az embert hogy az hihetetlen. Mostmár az is baj ha az egyetemi könyvtárban tanulok, mert akkor csavargok, nem csinálok otthon semmit stb

Őszintén, én nagyon igyekszem megfelelni, konkrétan mindig erről szólt minden, hogy megfeleljek a szülőknek, 19 évesen egy megfelelési kényszerrel küzdő idegroncsnak érzem magam.

Ha vége van egy órámnak délelőtt már gyomoridegem van hogy otthon vajon milyen kedvében lehet. Nincs kedvem a tanuláshoz sem, egyszerűen annyit stresszelek. A költözés lehet hogy megoldaná a dolgokat, de egy albérletet suli mellett még heti 4 nap diákmunkával sem tudnék összehozni, úgy hogy egyek is valamit. Teljesen kilátástalan vagyok, ha valakinek elmesélem hogy érzek most, azt mondja ne aggódjak minden rendben lesz majd. De egyszerűen nincs erőm abban reménykedni hogy majd minden rendben lesz egyszer ha lediplomáztam végre mondjuk, így is az egész gyerekkorom rájuk ment el. Nem tudom mit tehetnék nagyon el vagyok veszve. Ti mit gondoltok erről?