Családoddal kapcsolatod gyerekként,tiniként,felnőttként hogyan változott?

Nagy családban nőttem fel, aminek a méreténél már csak a szegénység volt nagyobb. Apám különféle munkákat vállalt, volt útépítő, gulyás és pásztor, dolgozott földeken, gyárban, gyakorlatilag mindent elvállalt, hogy a család jobban éljen. Ám a legjobban a gyerekneveléshez értett. Nem volt tanult ember, a háború kitörésének évében született, az apja, az én nagyapám, elesett a Don- kanyarban így hamar fel kellett nőnie. Gyerekként a tejszállító mellett dolgozott, mindig boldogan mesélte, hányszor jóllakott, amikor a vödörből itta a tejet. Roppant nagy fizikai erő szorult belé, de ezzel soha nem élt vissza. Az a fajta ember volt, aki az utolsó falatot is odaadta, ha kérte valaki.

Emlékszem a 80-as években, mikor gyerek voltam, két idős dunyhaárus néni kért szállást éjszakára a disznóólban. Apám erre azt mondta, szó sem lehet róla, aludjanak velünk bent a házban.( egy szoba, konyha spájz volt) A két nagy tesóm az egyik szobában, mi többiek a konyhában az idős nénikkel. Órákig hallgattuk mi gyerekek, ahogy a történetek keringtek a késő nyári éjszakában. Imádtam a nyarat, az valami csoda volt! Mezítláb szaladni az erdőben- erdő mellett lektunk- játszani az utcabeli srácokkal, lopni a tsz kukoricát... nem kellett sok a boldogsághoz. Apám gyerekkora óta beteg volt, az 50-es éveire ez annyira kihatott az egészségére, hogy menni nem tudott, s az agyvérzés csak rontott a helyzeten. De ahogy főzött, lángost gyúrt vagy kenyeret... azóta sem ettem olyan finom élesztős lángost.

Édesanyám szintén a háború kitörésekor született, jobb módú családban, ám az állataikat- két ökröt- az oroszok elhajtottak. Alacsony, sovány de izmos nő volt, olyan aki nem a magasságával emelkedik ki a tömegből, hanem a karizmájával, rátermettségével. 35 éven át dolgozott egy faüzemben, úgy hogy a főnökség nyugdíjazáskor is visszahívta, mert a munkahely szíve-motorja volt. Miután édesapám elhunyt, összefogta a családot, erőt adott annak aki maga alatt volt, nem hagyta hogy feketét viseljünk, egyedül Ő járt benne. Óvni akart minket mindentől de rá senki nem vigyázott. Így is ment el. Soha nem panaszkodott. De az a karakán egyenesség, na olyat se láttam azóta sem.

A testvéreimmel jó viszonyban vagyunk a mai napig, sokszor összejárunk, már ha a munka engedi. A két lánytesómnál vannak gyerekek, őket tanítottam úszni, bringázni, most a húgom pici fiának énekelek :D Rohan az idő...

Persze sokszor vitáztunk tesók semmiségeken, játékon- már ha volt- vagy hogy mi menjen a tv-ben, és bizony volt néha hajtépés is belőle. :D

De büszkén mondhatom, hogy soha senki nem volt annyira szerencsés a szüleivel, mint mi. Egy olyan faluban, ahol a roma szülőket ütöttek a nagyobb gyerekek, vagy elvették a családfő keresetét, ott az én apám cigány nyelven mesélt nekünk esti mesét - miközben édesanyám pikánsabb poénokkal egészítette ki :D - miközben a lángost majszoltuk. Talán akkor voltam életemben a legboldogabb...

Bocs, a hosszú válasz miatt! Késő van, ma nem dolgozom, a barátnőm az igazak álmát alussza, és nekem olyan közlési rohamom van :)

#1 Gyönyörű, szívhez szóló történet ♥️

N