Érdemes valamit unokatesómmal kezdeni?

"Csak olyan rossz látni illetve belegondolni, hogy úgymond ennyire visszahúzódóan él, mikor pont ilyenkor kéne ismerkednie még, meg eljárnia erre-arra."

Ez a TE elképzelésed arról, hogy egy 20on évesnek milyennek KELL lennie. Nem az övé. Majd ha őt zavarja változtat.

“Erőltetni nem kell” Ez nem teljesen így van.

“lehet hogy ez neki jó így.” F@szt. 100-ból 1-nek. Annyira bírom az embereket. Mindig bele akarnak szólni a mások életébe, amikor nem kéne, és nem akarnak, amikor kellene. #1 válasza azért csak félig jó, mert - mivel az ember alapvetően társas lény - szeret kapcsolatokkal bírni, párkapcsolatban lenni, de természetesen vannak kivételek.

Kérdező, te nem ismered eléggé ennek a rokonnak a belső köreit. Lehet, hogy a testvére elnyomta, lehet, hogy elszívta a szülői figyelmet, amia z önbizalmát táplálta volna, és akarna lépni, de nem mer. Ugyanez lehet, hogy a szülei kontrollmániásak vagy helikopterszülők (voltak), és emiatt nem is tudja mit akar, és nem is meri azt, amit akar.

Olyanokat tehetsz, hogy elhívod (Ekkor és ekkor megyünk ide.). Elmész érte, és ha nincs a bulira puccba vágva, akkor elköszönsz, és te mész a buliba. Majd próbálkozol legközelebb is. Először, ne nagy buliba akard vinni, hanem kisebb programba.

További részletek lentebb.

Én is szerettem volna 16-28 éves koromban emberek közé menni (mint titkon ő is 99%), de 16 éves koromra már annyira tartottam az emberektől ilyen-olyan okok miatt, hogy ez az időszak egy az egyben kiesett ilyen szempontból, és az egyetemi kolesz sem tudta a dolgot áttörni. Előtte is, alatta is, utána is kaptam az ilyen kérdéseket, hogy "szoktam néha úgy célozgatni, hogy barátnő van-e vagy járt-e valamerre munkán kívül", és ezeket a kérdéseket gyűlöltem a legjobban, és ezektől az emberektől irtóztam a legjobban (mert majd úgy is felteszik a Kérdést), és menjenek a p|csába a kérdéseikkel, ha akkor, amikor kellett volna, nem tudtak, nem vették észre vagy nem akartak segíteni, és emiatt még jobban kerültem őket. Holott szerettem volna társaságot, még ha nem is az övéket (részben emiatt).

Valóban nem voltam nővel, és zárkózott voltam (munka, napi rutin, nyelvtanulás, más tanulás) stb., és mire 35 lettem annyira megutáltam ezt a helyzetet - és még jobban magamat - hogy amikor az anyám elesemesezte nekem egy pszichoterapeuta számát, azzal, hogy felhívhatom (de ő nem kérdezi), felhívtam, és azóta is járok.

Azóta nagyon sok minden megváltozott. Nyitottabb lettem, társaságba járok. Lett barátnőm, hobbim. Ilyen-olan önfejlesztést végzek. Most éppen nincs, és keresem a következőt. Határozottabb és férfiasabb (nem alfa) lettem. Minden jobb lett, kivéve egyet. Menet közben a terápia miatt egy-két-húsz dolgot megkérdeztem anyámtól, és a terápián is sok minden kiderült, és ezek egy jó részét anyám szemére hánytam, hogy miért nem volt ott nekem segíteni, amikor kellett volna, és miért üvöltött le annyiszor (már ő maga sem emlékszik, miért, az elején le is tagadta ezt, ma már nem). Ezeket kib@szott hosszú (néha több hónapos) csöndek követték kettőnk közt, meg hogy kést vágtam a hátába. Anyám most azt mondogatja, hogy akkor ez a 60+ év (az ő élete) kuka. Mondom, nem kuka, csak nagyon nem olyan volt, mint azt te gondoltad. Sokat lecsillapodtak a dolgok.

Főleg azóta, hogy egy elggé hasonló apukával és anyukával megáldott ismerős családban a 15 éves lány felkötötte magát, amit én - csak anyámnak mondva - alapvetően az anya nyakába varrok, mert hozzáment egy jó kiállású, de érzelmileg nem eléggé támogató hímhez, és annyira sokat foglalkozott a "problámás" (lusta, nem tabuló, játékfüggő stb.) nagyobbik gyerek báttyal, hogy a csendes, elvan, mint a szobanövény, és hozza a hármasokat lányával nem foglalkozott. Az meg belül kivolt, egyedül volt, kétségbe volt esve. A terápia már nem használt, és fogta a hinta kötelét és felszámolta földi érdekeltségeit.

Anyám: Egy gyerek ennyi miatt öngyilkos lesz?

Én: Simán. Én is gondolkoztam rajta, csak túl nagy gyávaságnak tartottam.

Emellett az öcsémmel szemben nem védhettem meg kiskorunban a határaimat, amikor Kellett volna, ami miatt nem tanultam meg kiállni magamért. Öcsém meg elkanászodott (nem csak velem szemben).

Persze, most jön majd néhány f@szkalap, hogy nem a szüleimet kell hibáztatni. Bammeg, ha lerakták nekem a síneket és nem tanították meg a váltók kezelését, akkor hogyan az anyám kínjába változtattam volna, amikor ráadásul annyira rossz volt, hogy ami 16-30 között NEM történt, hogy persze, hogy el akaram volna felejteni. Persze ettől még semmit nem léptem előre, semmit nem tettem a megoldásért. Na ahhoz kellett a klinikai szakpszichológua, hogy ne engedjen engem félrenézni, és elkezdjen megtanítani engem az érdemi önreflexióra. Hogy valóban igaz, hogy a szüleim és az öcsém sz@rtéák el a dolgot, valóban nem less már nekem tinidiszkó és egyetemi szerelem, de ha valamit akarok az Élettel kezdeni, ami még maradt, azt nekem kell rendberakni. Egyrészt, mert magamat nálam jobban más nem fogja ismerni, másrészt azok, akik ebbe a gödörbe juttattak, nyilván kimászni sem fognak tudni segíteni.

Drága, tíz évvel "öregebb", öcsém meg most akkor párkapcsolati sz@rba lavírozta magát, hogy csak na. Sajnálom a szerencsétlent, mert gyereket is csinálta bele.

41F

"Rosszat meg semmiképp sem akarok neki" Az leesett.

A "nem venni észre rajta se külsőleg semmit ami úgymond negatív lenne", tehát jellegtelen pasit sem szeretik a nők.

"Illetve szoktunk amúgy beszélgetni, igaz nagyrészt a vasútról szokott mesélni" Ennek nem csak a munka+hobbi az oka, hanem 99%, hogy terelőmechanizmus is, hogy ne kelljen beszélni a lényeges dolgokról, azaz, hogy neked van kapcsolatod, neki nincs, neked van munkán kívül magánéleted (barátaid, hobbid), neki nincs.

A nő nélküliségnek sok oka lehet. Pl. a mikropénisz is.

"Lehet akkor tényleg inkább úgymond nem folyok bele semennyire" Az nem megoldás.

"max néha megkérdem ha úgy van, hogy nem-e jönne el valamerre,a válasz úgy is nem lesz" Pont ezért nem megoldás.

"de hátha egyszer mégis" Ahhoz meg kell dolgoznod. Meg kell próbálnod olyan aspektusait is bemutatni a dolognak, amikhez ő is tud kötődni. Ha pl. kirándulni mentek, és ő pókerezik, és a csoportban lesz egy zsugás (akkor is, ha azonos nemű, de főleg, ha nem), akkor ezt emeld ki, de csak úgy mellékesen.

"de amúgy hanyagolom a barátnős kérdést is" Jól teszed.

"bár megjegyzem, azért azt sem gyakran kérdeztem meg tőle, csak néha ritkán." Tehát túl gyakran.

Ebből a sz@rból neki kell kimászni, te nem tudod megoldani helyette. De tudsz és szabad segítened, de olyan módon csak, hogy amit ő tesz, az az ő döntése legyen teljesen (de minimum látszólag).

Ha valóban szem előtt tartod az ő boldogulását, akkor kell egy olyan (még ha látszólag igen felületes) bizalmi viszonyt kell kialakítani, amiben kiderülnek dolgok. Ha pl. félmondatban megjegyzést tesz valami szinésznőre, hogy Egész jó bőr" stb., akkor tudhatod, hogy érdeklik a nők, csak - valamiért - nem mer kezdeményezni.

Nekem ez egy nagyon lassú folyamat volt, van. Először magán táncórára mentem, aztán már a magántanárom baráti körével el mertem menni a Fáklya Klubba táncolni. Aztán már egyedül is el mertem menni. Nagyon sokat segített a lazulásban, hogy ott meg mertem fogni egy nőt, és utána már nem csak tánciskolában mertem megfogni.

Ezt a folyamatot gyorsította meg a pszichoterápia.

Aki az egyetem (23 év)/szakmavégzés (18) után 2-3 évvel bezárólag is szűz és nincs túl 1-2-3 kapcsolaton, azzal komoly bajok vannak. Ott külső segítség kell, mert vesztegeti az időt. Legkésőbb 25 évesen mennem kellett volna pszichológushoz, csak akkor ezt még fel sem foguk, és pénz sem lett volna rá.

Esetleg te is keress meg egy klinikai szakpszichológus, és ha ráér egy újabb kliensre, akkor küldd el SMS-ben a számát az unokatesódnak, azzal, hogy ha úgy érzi nem halad előre, és talán segítség kellene neki, akkor hívja fel ezt a terapeutát. És hogy te erről soha semmilyen módon nem fogod kérdezni őt.

Én kicsit halogattam a dolgot úgy 3 hónapig. El is vesztettem a számot. Elkértem, és akkor felhívtam. Azóta is oda járok.