Tényleg mi voltunk érzéketlenek?

Nemrég nagy családi összejövetel volt nálunk, sógorokkal meg sógornőkkel. Egyik sógornő, akit örökbefogadtak mesélte, hogy nemrég megtalálta a szülőanyját. Régóta kereste, és bár szereti a szüleit, akik felnevelték, valamiért bízott benne, hogy némi kapcsolat kialakulhat az eredeti családjával is. Szerintem eleve nem volt jó ötlet az egész, de nyilván nem szóltunk bele, meg azt még megértem, ha valaki válaszokra kíváncsi, esetleg genetikai háttérről érdeklődik, de szerintem ő valami többe is beleélhette magát. Na mindegy, a szülőanyja úgy hajtotta el a francba, ahogy én a legutolsó alkoholistával sem beszélnék, eltiltva mindenki mástól is a családban. Hallani sem akar a sógornőmről se most, se később. Szegény nő tartja magát, de érezhetően nem erre számított, pedig mesélték más adoptáltak is neki, hogy ők is jártak már így. Ennél a pontnál kicsúszott belőlem, hogy ne haragudjon, de most őszintén, nem véletlen nem vállalták már eleve, mi másra számított, miért csodálkozik a reakció láttán? Férjem is így gondolja, sógornőm erre már nem reagált, biztos elgondolkodott rajta. Van a családban, aki szerint azonban érzéketlenek voltunk és lehetnénk empatikusabbak. Úgy gondolom azonban, hogy empatikus ember vagyok, szeretem a sógornőmet és jót akarok neki, pont ezért sem akartam, hogy házhoz menjen a pofonért, mert ez a reakció szerintem valahol borítékolható volt.