Ajándékba adtok egy nyakláncot és azt az illető nem próbálja fel? Ez megszokott manapság?

A bújtatott lenézés ott van, "lehet, hogy csak nevelés kérdése".

Nem, engem úgy neveltek, hogy mindig mások kedvére tegyek, mások valagát nyaljam, és nehéz volt levetkőzni ezt. Ha te rosszul érzed magad amiatt, mert az ajándékodat nem veszik fel a szemed előtt, az mind te vagy. A másiknak ahhoz semmi köze, ez a te nevelésed, hogy azt hidd, neked jár valami a másiktól.

Én nem azért adom az ajándékot, hogy elvárjam, hogy azonnal vegye fel...

Bőven elég, ha néha látom rajta utána (ha mindig, az nyilván még nagyobb öröm), de ha nem hordja, ahhoz sincs közöm.

Én sem szeretek semmit más előtt próbálgatni, mert sok minden nem áll jól, többek közt az arany ékszerek. Akkor meg minek játsszam az eszem meg az ajándékozó is, hogy jaj milyen jól néz ki, holott mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz? Megköszönöm, hogy gondolt rám, az ékszer meg megy a dobozba. Ha tetszik, akkor meg nyilván fogom hordani próbálgatás nélkül is.

Ez még soha nem jutott eszembe,ha ékszert ajándékoztam valakinek,megmondom őszintén.

Igaz én ilyet csak közeli barátnak/családtagnak veszek,akinek ismerem az ízlését,és tudom ,hogy azt is megmondaná ha nem tetszik .

Sokan egyedül szeretnek próbálgatni, ráadásul ha egy különlegesebb/értékesebb darabot kapok,azt én sem veszem fel minden nap, hiszen nem feltétlenül passzol az aznapi farmer-póló kombinációhoz :D

Lehet nevelés kérdése, igen. Valószínű, hogy téged édesanyád mindenért megtapsolt, ha valami jót csináltál, és ez benned maradt felnőtt korodra is. Én úgy látom, hogy te nem is annak örülsz jobban, ha adhatsz valamit, hanem annak, ha kapsz néhány elismerő pillantást.

Személy szerint csak a ritkán látott vendégek ajándékait szoktam egyből kibontani, és próbálok minden esetben örülni is neki. Tőlük, akik egy évben egyszer látnak, tényleg nem várható el egy testhez álló ajándék. A családban pedig megszoktuk beszélni, hogy ki minek örülne.