A ti családotokban ki a "fekete bárány"?

Nálunk nincs ilyen. Mi normális család vagyunk, ahol mindenki úgy megbecsült, ahogy van.

Nálunk én. Már eleve a "korábbi" fekete bárány gyereke vagyok, aki a tipikus középső gyerek volt. Az idősebb azért volt fontosabb, mert ő a legidősebb (és előtte volt egy halva született, ő gondolom emiatt is dédelgetve van/volt), a fiatalabb meg azért, mert ő a legkisebb, két lány után végre fiúgyerek, meg mindenki érte volt oda, mert olyan nagyon cuki. Édesanyám középső gyerekként csak a rosszat kapta. Ha szeretett volna valamit, nem kapta meg azzal az indokkal, hogy a nővérének már van olyan. Egyedül ő volt lázadó tini. Ha lógott az iskolából, nem foglalkoztak vele. Ha bukott és pótvizsgáznia kellett, nem érdekelt senkit. Ha lázadásból nem ment el pótvizsgázni (tiniként gondolkodott, nem fogta fel, hogy ezzel mennyit árt magának), "most megtanulta a saját kárán." Mindhárman a középiskola óta dohányoznak, de egyedül az anyám van még ma is baxogatva, hogy mennyire káros. Aztán jött a következő generáció. Én is egyke vagyok, a néném gyereke is egyke. Majdnem egyidősek vagyunk (pár hónap), így pont kapóra jött, hogy össze voltunk hasonlítgatva. Én lány vagyok, ő fiú. Engem érdekel az irodalom és a művészetek, de ezzel csak el akarok menekülni a valóságból és hülyeségekre pazarolom az időmet. Ő kiskorában zongorázott, zeneiskolába járt, mindenki oda meg vissza volt érte, hogy mennyire ügyes. Aztán váltott a sportra, előbb kézilabda aztán kosár. Mondanom sem kell, hogy sportolóként ő lett a sztár. a nagybátyám néha vigyázott ránk kiskorunkban. Ez általában azt jelentette, hogy ők ketten megbeszélték, hogy milyen videójátéknak üljenek neki a gépnél, én meg ültem a háttérben és vagy tévét néztem vagy csendben figyeltem, ahogy játszanak. Sok minden más is volt (nagyon sok), de ha most leírnék mindent, lehet hogy reggelig gépelnék. Annyit még hozzátennék, hogy ez az otthoni bánásmód kihatott szinte minden másra is. Nehezen illeszkedtem be az iskolában, mert ahhoz szoktam hozzá, hogy csendben ülök az egyik sarokban és nem igazán szólok hozzá semmihez.

Nálunk én. Egész pici korom óta zavarom anyámat, már oviskén mondogatta, hogy szerinte valami nem okés velem mert sokat gondolkodok. Ijesztőnek találta, hogy olvasok meg hogy jól tanulok, azt meg pláne hogy tovább akartam tanulni. Kiakadt amikor 10 évesen jobban megértettem a hivatalos papírokat, mint ő. Kb. gyanakodva méregetett egészen addig amíg le nem érettségiztem, aztán amikor egyetem miatt elköltöztem koliba, közölte hogy lehetőleg ne menjek vissza. Nem mentem.

Nálunk én voltam. Nem tartotta meg velem az apámat. A mostohafater nem volt oda értem. Mondjuk a családja sem. 16 évesen le léptem. Koliba aztán egy másik családba. Kb ha esik az is az én hibám.

En vagyok, és a párom is az a szemükben. Tesóm elment külföldre dolgozni és ő az isten, mert többet keres. Én itthon maradtam, van rendes állásom, sporolgatok, idén tervezek lakashitelt felvenni. Mindig azt hallgatom, hogy a tesómnak milyen jó, mert a párja tehetősebb családból jött és sok pénzt kaptak amikor belementek a hitelbe. Én miért kellett elvalt szülők gyerekét válasszak, bla bla. Jelzem, apám szülei is elvaltak és szerintük azért nincs semmijuk, mert nem volt kitől kapjon rá pénzt. Nemsokára házasodunk, de nem hívunk senkit sem, csak polgári lesz. Úgyis le lettünk szólva, hogy azért hazasodom, hogy a tesommat előzzem be. Én mindig olyan plussz voltam a családba, akiről sokszor el volt felejtkezve. Most, ahogy haladok az életben, úgy érzem, hogy próbálnak leszólni. Szerintük a párom lehuz, tesóm többször mondta, hogy hagyjam el és menjek utána külföldre és keressek ott valakit. Ő a párjával ment ki anno akit elhagyott a '' jobbert''.