Ez normális felfogás?

A párom nagyon családcentrikus, szerinte normális az, ha minden hétvégét együtt tölt a család. Akivel ő felnőtt. Mindegyiknek van saját családja, neki is vagyok én, mindegyik család külön él, de a két tertvére a szülői ház szomszédságában. Mi hétköznap kettesben csak pár órát tudunk lenni, de közben ott a házimunka. Csak kéthetente hétvégén lehetnénk együtt, mert van egy másik asszonytól gyereke.... De ő mégis úgy gondolja hogy úgy kéne élnünk, hogy minden hétvégén a családon csüngeni. Lehet az a baj, hogy sokáig, 6évig volt egyedül, és akkor szinte állandóan ott volt, vagy a gyerek nála. De mi már több, mint másfél éve együtt vagyunk, ő mégis így akar élni. És szerinte azzal sincs semmi baj, hogy a családtagjai kérdezés, szólás nélkül csak úgy beállítanak, mikor ők akarnak. Szerintem a családja nem tiszteli annyira hogy foglalkozzon a gondolattal :már nem egyedül él, lehet zavarnám őket, lehet otthon sincsenek, vagy mi van, ha épp azt csinálják? Nem tartják tiszteletben, hogy van maganélete. A párom a jövőt is úgy képzeli, hogy a gyerekeink ha nagyok lesznek, párjaikkal, esetleg gyerekeikkel jöjjenek minden hétvégén hozzanak. Tehát nekik se legyen magánéletük, meg nekünk se. Azzal nem lenne baj, hogy egy hónapban egyszer egy vasárnapi ebéd. De hogy egész életünkben minden hétvégét más családokkal töltsünk,nem kettesben, az nekem sok. A párom rosszul érzi magát, ha az anyja mondja hogy rendelt fát, mert nem ő pakolja be. Pedig ott van a szájába két lánya, és két veje. De a párom kötelességének érzi, hogy segítsen. Mindenkinek. Testvéreinek is. Mindenben. Akkor ennyi erővel minden hétvégét valakiknél ott kéne tölteni, mert segíteni kell... Szerintem ez nem normális. A párom elvált, 40éves,és sajnos egy faluba lakik az egész pereputtyal. Ezért is van így vele. Gondolom.