Szakítás után nagy pofátlanság lenne, ha tartanám a kapcsolatot a családjával?

Kérlek titeket, ne rakjátok át ezt a kérdést a tini párkapcsolatok témába, mert ebben a kérdésben nem az ex-barátom a lényeg.

A történet annyi, hogy 17 éves lány vagyok, 2,5 évig volt egy barátom, ő volt az első fiú az életemben. Nagyon kedves volt velem mindig a családja, főleg a papája. Ez onnan ered, hogy az én egyik papám, akit nagyon szerettem, meghalt mikor még kicsi voltam. Mikor megismerkedtem a papájával, az enyémet láttam benne, és ez a kis öregember mindig is úgy kezelt a két és fél év alatt, mint a többi unokáját, sosem tett különbséget. Mindig nagyon szerettem és tiszteltem, jómagam is papának hívtam, mint a többi unokája.

Egy ideje a barátommal már nem olyan volt a kapcsolatunk, gyakorlatilag a szerelem elmúlt közöttünk, megbeszéltük, és békében váltam el.

Viszont mostanában teljesen hiányérzetem van. Nem is a barátommiatt, hanem a papa miatt. Olyan mintha két embert is elveszítettem volna az életemből. Hiányoznak a viccelődések, a bográcsolások, a szalonnasütések és az együtt töltött idő a papával. Tudom, egyeseknek hülyén hangozhat, de olyan, mintha megint elveszítettem volna a nagyapámat, mint 10 évvel ezelőtt. Emiatt nagyon levert és szomorú vagyok mostanában, amit a környezetemben élők is észrevettek már.

Arra gondoltam, nagyon nagy pofátlanság lenne, ha néha megkérdezném telefonon, hogy van, hogy telnek a napjai? Hallottam hogy a papa nagyon szomorú, amiért szakítottunk a barátommal. Emiatt nem tudom, mennyire lenne gáz ez.