Tényleg ilyen felháborító dolog, ha otthonba adjuk az önmagát ellátni nem tudó nagymamámat? Miért ilyen álszentek az emberek?

Én ápoltam a haldokló apósomat, a lányom első szülinapján halt meg, tehát kicsi baba mellett. De én szakképzett ápolónő vagyok...

Nagyon sok otthon ápolt, de rosszul gondozott ember kerül hozzánk, mert fogalmuk sincs az otthoniaknak, mit kellene, hogyan kellene.

Én azt gondolom, igen, a beteg családtag ápolása a család feladata, de tudomásul veszem, hogy sokszor a legjobb megoldás mégsem ez, mert a beteg tehernek érzi magát. És van, hogy akkor sem az otthonápolás a legjobb, ha a család meg tudja oldani a felügyeletet, mert nem tudják szakszerű ellátást nyújtani.

Az ideális megoldás az, amelyik figyelembe veszi a család minden tagját. És igen, ha gondos mérlegelés után az jön ki, hogy az otthon a legjobb, azt kell választani.

Nem, nem felháborító. Egyrészt nem mindenki akar idős, beteg embert ápolni másrészt pedig akij akar se mindig képes rá. Ezt addig nem tudhatja az ember, amíg ő maga nem kerül ilyen h3lyzetbe. Nekem a nagyapám Alzheimeres volt. A diagnózis után még 10 évig élt. Előbb csak nagyanyám ápolta, később a két lánya is, majd amikor már ez is kevés volt, az unokak is besegítettek. 5 ember élete ment tönkre bele minden értelemben. Napi 24 óra folyamatos gondozás és felügyelet iszonyú sok, pláne egy ilyen betegségnél, ahol nem ritka az agresszió sem.... Amikor a pápa meghalt, össze ült a család és eldöntötték együtt, hogy ha bárki a családból ilyen helyzetbe kerül, akkor azonnal intézni kezdik az otthont. A nagymamám így egyből oda került, amikkor láthatóvá vált, hogy egyedül már nem megy neki. Az ideges, kényszer ott tartózkodás helyett örömmel látogatta mindenki és csak szép emlékeink vannak róla. Nagyapámról az emlékeink túlnyomó többsége-a betegség és az ápolás miatt- negatív.

Nem kell azzal foglalkozni, mit mondanak mások.

Ha akarod, hallgasd meg 'véleményüket', hiszen az mindenkinek van.

Viszont mindenkinek van s&gglyuka is, törőd annyit véleményükkel, mint azzal.

Könnyű más seggével a csalánosba ülni.

Mi a nagymamámat otthon ápoltuk. Demens volt és egyik szemére vak, a másikra gyengénlátó. Az utolsó pár évben pelenkázás, etetés stb nagyon nehéz volt. Összeszervezni, hogy mikor ki megy haza melóból, ebédszünetben, éjszaka felkeni hozzá, emelgetni, odafigyelni rá, stb stb. Aki csinált ilyen annak nem kell mesélni. A végén már csak üldögélt, teljesen passzív volt. Sajnos már nincs velünk.

Édesanyám évekkel később egy beszélgetés alkalmával felhozta, hogy ha úgy érzi, hogy Ő vagy apám (most 70 körül vannak mindketten) olyan állapotba kerül, akkor maguk fognak otthont keresni, vagy ha nem tudnak akkor megkérnek minket, hogy tegyük meg nekik ugyanezt.

Sajnos nem abban a világban élünk, amikor több generáció él együtt, és mindig van otthon valaki az öregekkel. El kell fogadni, hogy az átlagember nem tud szakszerű ápolást biztosítani. És nagyon szomorú, hogy sajnos nagyon kevés olyan intézmény van, ahol ezt megfizethető áron meg tudják tenni az arra rászorulókért. Sok esetben az idős ember teljes nyugdíja sem fedezi a havi ellátási díjat amiben még nincs benn a gyógyszer, a tisztálkodási szerek, stbstb. Azt gondolom ebben és fejben is van még hova fejlődni.

Mit érdekel más vmnye? Én is otthonva fogom adni apát, ha ugy látom szükségesnek.

Egy demens embert NEM gondozok többé, , egyszer elég vol tönkremenni közben.

Ne foglalkozz velük! Könnyű dumálni! Jöjjenek és csinálják!

Aki nem élte át, nem tudja mivel jár ez az egész, meg egy otthon sem két fillér!