Hogyan értessem meg a nagyszüleimmel, hogy felnőttem, már törvény szerint is nagykorú vagyok? Kiskorom (3 éves) óta ők nevelnek/tek, és nehezen veszik észre, hogy túlzásba esnek :/

Lassan 22 éves nő vagyok, és nem tudom, mihez kéne kezdenem. Az már megvan, hogy dolgozni akarok, de az nagyon nehéz, hogy ne hagyjam maam érzelmileg befolyásolni a nagyszüleim által. Mit tehetnék, hogy könnyebb legyen a sarkamra állni, és önálló véleményem, saját akaratom lehessen, és ne mindig mások képe legyek, egy visszhang? Eddigi életem során az egyetemi néptánc kör volt az, ami segített kicsit megtalálni a saját hangom, de nehezen tudom érvényesíteni magam, a kedves nagymamám nagyon erőszakos, alárendelő természet – annak kell lenni, amit ő akar, különben 3. VH van. Az összes próbálkozásomból csak az sikerült, hogy én nem akarok egyetemista lenni, mert nem azt érzem közel magamhoz, a folytonos magolást( a monotonitástól meg tudnék veszni), illetve az, hogy kiharcoltam magamnak egy papagájt, apumtól meg is kaptam, és egyszerűen imádom ezt a kis tollas csacsogót. Nektek mi vált be, hogyan próbáltátok megértetni az ősökkel, hogy már vége a gyerekkornak, és nem mondhatják meg mindig, hogy mit és hogyan csináljunk meg?

Nem szeretnék veszekedést, de örülnék, ha elfogadnák, hogy hiába nézek ki úgy, mint 14 évesen (alacsony növésű vagyok, 152 cm, és fiatalos az arcom), attól még elrepült az idő.

Előre is köszönöm a remélhetőleg hasznos tippeket, tapasztalatokat :)