Akiknek már nem él a nagymamájuk, hogyan dolgozták fel a halálukat?

Szerencsére még nem vesztettem el olyat aki igazán fontos lett volna nekem.

(Pedig egy nagyim, és papám is meghalt.)

Nem igazán tartottuk a kapcsolatot, max húsvét formaságból.. de az is olyan volt, hogy azt éreztem púp vagyok a hátukon. A másik unokáikat pénzelték, beszélgettek velük, stb.

Így amikor meghaltak sem éreztem különösebb fájdalmat, sőt semmilyet.

Szerintem ez így van rendjén.. mármint Én se kerestem a társaságukat, meg Ők se az enyémet.

A másik még élő nagyim elvesztése meg sokkal rosszabbul fog érinteni az biztos.

Nekem teljesen váratlanul halt meg a nagymamám 9 éve, 53 évesen. Én csak 11 voltam, így nagyon gáz volt az egész, sokáig tartott a "haragszom rá, mert itthagyott" fázis. Mondjuk az én esetem elég különleges volt. Nagymamám előtt 9 hónappal dédnagymamámmhalt meg, akivel egy házban laktunk és mindig ott volt nekem. Aztán nagymamám után napra pontosan 6 hónappal később (majdnem percre pontosan...) nagypapám is meghalt, szintén hirtelen.

Agresszív lettem, utáltam mindent és mindenkit. Kérdéses, hogy ezek nélkül is ennyire lázadó típus lettem volna-e. A pszichológus szerint igen.

A feldolgozás... Konkrétan nem vettem tudomást az egészről, egyszerűen tagadtam. És mivel sajnos ezek voltak az első gyász-tapasztalataim, a mai napig szörnyű módon kezelem. Az emberek szerint olyan vagyok, mint egy kő. Meghalt xy? Jólvan, sírunk egy kicsit, aztán mintha semmi se történt volna.

Így 9 év után tényként kezelem, hogy ők elmentek közülünk.

Az én mamám most halt meg augusztusban. Beteg volt, tudtuk előre, hogy közeleg a vége, de amikor tényleg szembesülsz vele, hogy már csak pár nap, az valami őrület. Nem akartam, hogy meghaljon, közben meg kívántam, hogy legyen vége a szenvedésének.

A gyerekei minden nap bementek a kórházba, nem volt egyedül, de azt mondták az unokáknak nem kell, nem szép látvány.

Én az egész életemben hálás leszek, hogy összeszedtem magam és bementem elbúcsúzni. Megpuszikáltam és mindent elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, de tudom hogy el kell mennie.

Ami számomra érdekes, minden nap gondolok rá többször is, de nem ahogy utoljára láttam, hanem úgy néz ki az emlékeimben, mint még egészséges korában.