Szerintetek kivigye a párom a lassan két éves kislányát ma a temetőbe a nagymamája sírjához?

Engem vittek, húgomat is vitték (most lesz 5) és még viszik is. Nekem egy élmény volt, mert a temető gyönyörű ilyenkor, meg szerettem futkározni a nagy kövek között (igen kicsit rossz voltam :P), meg besegíteni a mécsest elhelyezni stb. Amikor kicsi voltam én mindig vártam ezt az ünnepet, persze ahogy nagyobb lettem, annál inkább elszállt ez a varázs, de azért most is szívesen megyek ki.

Hugi sem lett semmilyen lelkibeteg, nekem is meg neki is úgy lett elmagyarázva, hogy a dédiék alszanak a föld alatt, és a szeretteikről, vagyis rólunk álmodnak. Az is el lett magyarázva hogyan kerültek oda, tehát tudtam és ő is tudja, hogy például ha elüt az autó akkor nagy valószínűséggel ott kötünk ki, de azzal is tisztában van hogy van aki felett eljárhat az idő.

Én sokat kérdezgettem erről anno, nem vagyunk nagyon vallásosak tehát apukám elég tudományosan de konyha nyelven elmagyarázta hogy van ez. Hugom nem érdeklődik most iránta ő elfogadta a tényt, hogy emberek hosszú álmot alszanak a föld alatt. Nem is fél tőlük meg semmi.

Szerintem is nyugodtan vidd ki ha jó idő van. Én is mindig kivittem a kislányomat. Olyankor meséltem neki, mindig az adott korának megfelelően a halottról, mármint a személyéről. Eleinte, hogy ott nyugszik az apa tatája, vagy ez vagy az, vagy éppen ki. Olyankor előjöttek olyan témák, kérdések, amikről amúgy lehet hétköznap nem beszélünk, mert nem jön elő.

Persze még két évesen még kicsi. Csak tényleg annyit fog fel a dolgokból, hogy mindenhol szép virágok vannak azokon a kő izéken, sok embert lát, meg ha netán sötétbe mentek, akkor látja milyen szépen égnek a gyertyák. Igazából lehet még ilyen korban elég neki annyi, hogy viszünk a nagymama sírjára egy kis virágot, meg gyújtunk pár mécsest, gyertyát.

Én mikor kicsi voltam, meg mikor az unokatesóim is, nagyon élvezték ahogy meggyújtottuk a gyertyát.

Aztán mikor nagyobbak lettünk, nagyon szerettük, hogy akkor lehetetett kérdezni dolgokat, ki fekszik ott, volt a nagymamámnak kisbaba korába elhunyt testvére, meg még egy csomó mindent lehetett akkor megtudni a rokonainkról. Meg nagyon szép volt a temető. Olyan meghitt volt. Olyankor mintha az emberek is kicsit másabbak lennének.

Persze mondjuk, hogy nem csak akkor kell kimenni a temetőbe, meg megemlékezni, ez igaz! De azért jó érzés ilyenkor úgymond közösen megemlékezni a szeretteinkről, még ha nem is ismertük őket személyesen esetleg. Igen kicsit talán olyan művi a dolog, olyan megrendezett, de ha igazán át tudjuk adni magunkat a meghittségnek akkor nagyon jó érzés!!

Az én gyerekeim 5 éves korukig nem jöttek velünk. Nem is értették volna, hogy miről van szó.

Elsőnek a dédszülők temetésén voltak velünk, de akkor is 6 ill., 8 évesek voltak.

Sokat beszéltünk velük erről a dologról akkoriban. Sokkal jobban megértették és felfogták, hoyg ez miről szól.

Unokahúgom 3,5 éves volt a temetéskor és 2 éven keresztül nem értette meg, hogy akkor a dédszülők bizony, sajnos meghaltak.

Vele rendszeresen jártak a temetőbe, nem is szeret oda járni. Bár ki szeret?! De a lényeg az, hogy nem természetes örömmel megy a szeretteihez, hanem undorral, mert fél tőle. Mármint a temetőtől..

1. a gyerekek mindent megértik, ha a koruknak megfelelő módon mesélünk nekik, és annyit, amennyit fel tudnak fogni.

2. nem csak "szórakoztató" programokra kell vinni a gyereket, hanem ott kell legyen mindenütt, ami a család életével, és a família életével kapcsolatos.

3. Javaslom ezt a szép cikket:

"Nem vesszük elég komolyan, nem értjük, nem tudjuk kezelni, amikor gyermekünk a halállal szembesül a családban. Sokkal bonyolultabbnak hisszük, mint amilyen valójában, ezzel pedig maradandó károkat okozunk. Nem vagyunk őszinték és félünk."

gy gyermeknek nem a nagyszülője, nem az édesapja, édesanyja halálos ágyánál kellene szembesülnie először az elmúlással, hanem a normális, traumamentes családi környezetben lenne jó megismernie az élet elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan dolgait. Így amikor esetlegesen bekövetkezik egy tragédia, sokkal természetesebben viszonyulhatna hozzá. Ezzel szemben a szülők rendre – kíméletből, féltésből – elszigetelik gyermekeiket, olyan dolgoktól próbálva megvédeni őket, amelyektől nem lehet – magyarázta nyitó előadásában a Napfogyatkozás Egyesület által Budapesten szervezett, a gyermekek gyászáról szóló konferencián Simkó Csaba belgyógyász.

"Másrészről arra is figyelmeztetett, gyakran ringatjuk magunkat abba a tévhitbe, hogy tudjuk mi a jó a gyereknek, mert tudjuk mi van a fejében. Valójában erről fogalmunk sincs, „egy szülőnek csak halvány sejtései lehetnek erről”, akkor miért nem kérdezzük meg tőle? Miért nem kérdezzük meg, szeretné-e meglátogatni a kórházban apát?

A nyílt családi kommunikáció elengedhetetlen bármilyen trauma feldolgozásában. Nagyobb – főként kamaszkorban – mindez szorosan összefügg az iskolai környezettel. A pedagógusok – figyelmeztetett a doktor – megdöbbentően tájékozatlanok a gyermekek magánéletével kapcsolatban. Sok olyan esetről tud, amikor egy-egy tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a gyermek azért nem teljesít, azért agresszív stb., mert családi tragédia történt. Egy sikeres feldolgozáshoz elengedhetetlen a támogató iskolai környezet létesítése: az osztály, a társak előzetes felkészítése, a gyermekkel való külön foglalkozás, szakember segítsége. Mindehhez természetesen a család és az iskola közötti megfelelő párbeszédre is szükség van.

Hogyan segíthetünk?

Az őszinte beszéd komoly prevenció. Egy gyermeknek meg kell tanítani, hogy a komoly dolgokról, történésekről bizony beszélni kell. A szakember szerint nagyon hasznos lehet, ha hetente legalább egy napot szánunk erre – akár lehet ez a tévéböjt napja is. Segíteni figyelemmel, időráfordítással, a biztonságérzet megteremtésével, magyarázattal, őszinteséggel lehet, mert a gyermeket nem megkímélni kell a tragédiától, hanem mellette lenni."

Hát, szerintem ebben a 2 éves még nem tud vélemény nyilvánítani.. Az én fiam kb ennyi idős volt, amikor anyósom meghalt, hát, nem kérdeztem, hogy mit szeretne.

Én nem vittem egyiket se. Van itthon egy 1,5 és egy 4 éves. Majd talán jövőre. (Mondjuk mi elsején 3 temetőbe megyünk egymás után és sok helyre.)