Meghalt a nagymamám, és olyan furcsán érzem magam. Nektek milyen volt elveszíteni a nagyszülőket?

Teljesen természetes és a korodnak megfelelő a viselkedésed. Sírni szabad, nem kell szégyellned, de "udvariasságból" ne sírj, a látszat (és a közönség) kedvéért. Nekem a nagymamám halálát segített feldolgozni dr. Michael Newton amerikai pszichológus "Lelkünk útja" c. könyve, annak is első része. Ha érdekel, innen letöltheted:

[link]

Dr_M_Newton_Lelkunk_utja_IV.zip (6,4 MB, PDF)

Lelkunk_utja_I-III.zip (55 MB, PDF)

Ha esetleg kér jelszót a letöltéshez, akkor a jelszó: rudolf.th

A fájlok 7 nap után törlődnek a tárhelyről, a letöltési határidő: 2011.03.31 13:03:43 (GMT +01:00).

Nem tudom hány éves vagy, én 20 körül voltam, amikor meghalt a mamám. Azóta már ugyanennyi eltelt, fölneveltem a fiam, aki nem ismerhette őt.

Bánt, hogy későn ismertem meg a szeretet fogalmát, én még az elvárós-természetes korban voltam akkor, nem az adósban.

Ma már adnék, és fáj, hogy neki nem tudok.

Sokkal gyakrabban gondolok rá mint régebben, és ez arra legalább jó, hogy a körülöttem élőket jobban becsüljem és szeressem, amíg lehet.

nekem novemberben halt meg a nagymamám, aki rettentő közel állt hozzám. nem voltam rá felkészülve, pedig sokat volt kórházban a nyáron és ősszel is. de valahogy az volt bennem, hogy tavaly is mennyit volt kórházban, és mindig hazament. nagyon bánom, hogy nem töltöttem vele elég időt, nem fejeztem ki eléggé azt, hogy mennyire szeretem. mikor apukám felhívott, az utca közepén leültem a padkára és sírtam, nem érdekelt, hogy furcsán néznek az emberek. a temetés volt a legrosszabb. megfogadtam, hogy nem nézem meg őt a koporsóban. de mikor odakerült a sor, és felhajtották a lepelt, az egész szertartás alatt csak álltam és néztem. semmit nem hallottam abból amit a pap mondott, csak néztem őt, és nem sírtam, inkább csak pityeregtem. de mikor elindultunk a sírhely felé, és mikor beeresztették a földbe a koporsót, na akkor kaptam hisztériás rohamot.

azóta másra sem tudok gondolni, csak hogy mi lesz velem, ha más szerettemet is elveszítem.

ne haragudj h hosszú lett. részvétem, sok erőt és kitartást kívánok ezekben a nehéz időkben. és még annyit h ne szégyellj sírni mások előtt, hidd el, hogy jobban leszel, ha kisírod magad.

Két hete temettük el a nagymamámat. Én azóta,pontosabban az eltelt másfél hónapban,míg haldoklott,majd meghalt és lement a temetés,mindent átértékeltem,az embereket,az életemet, a másokhoz fűződő viszonyomat... a mamám egy erős,vidám, pozitív személyiség volt,Istennek hála a családom is összetart, így próbáljuk átvészelni.

Nekem segít a tudat,hogy pl. hordom a gyűrűt,amit tőle kaptam.A tudat,hogy jobb helyen van,nem szenved többé.Spirituális vagyok,hiszek a lélek erejében (nyilván bizonyos határokon belül), ezért sokszor mondom azt magamban "nah mama,hát látod ezt?" vagy "ez és az történt ma velem mama"...amikor a temetőben vagyok (amitől édesanyám nagyon óv egyébként), a sírjánál,akkor is megnyugszom.

Ez volt az első temetésem,és nagyon érdekesen éltem meg.Erősebb voltam jóval,mint hittem, de amikor eltemették a koporsót,akkor tudatosult,úgy istenigazából.Előtte is tudtam,nyilván elfogadja az ember felnőtt fejjel (25 éves vagyok), csak nehéz volt.

Azt mondják,az idő begyógyít minden sebet,idővel könnyebb lesz... azt gondoltam,ez hülye humbug... de egyáltalán nem az. Az őszinte gyász nem egy fekete ruha, vagy sírógörcs vagy látvány.Az őszinte gyász az benned van,a lelkedben...

Sok erőt és kitartást Neked,és őszinte részvétem!

2-3 napig volt furcsa érzés, olyan hiány, egy üres hely az aurámban, ami nem tudtam, honnan fog pótlódni.

De magától regenerálódott aztán.