Szeretitek/szerettétek a nagymamáitokat?

Egyik oldalról akit ismertem, kb kisiskolás koromban meghalt. Vele nem volt olyan nagy személyes kapcsolatom, azon kívül hogy én voltam az állandóan figyelmet kapó unoka. Nem akarom azt mondani hogy nem szerettem, de egyszerűen tényleg nem volt annyira személyes kapcsolatom vele.

A másik már felnőtt koromban halt meg, ő közelebb állt hozzám, nyilván mivel jobban ismertem már mint embert.

igen nagyon. az apait imadtam, igazi magyar videki nagyi. mindig sütott pogacsat es vanilias kiflit vakarta a hatunkat meselt.

az anyai is a maga modjan szeretet minket. o gyerekorvos volt, kinnt elt nemetben, sikkesebb volt nem annyira otthonias..hazvezeto novel, bridgezni jart. o szinhazba vitt minket meg ilyen programok voltak. a meleg szeretet inkabb a masiktol jott

Furcsa, hogy az ilyen kérdéseknél milyen sokan a kisgyerekkori játszást, sütés-főzést, kényeztetést említik a kötődés alapjaként. Nekem, nekünk (a testvéremmel) nem így volt. Az apai nagymamám bújócskázott, fogócskázott velünk, ruhát varrt a babáinknak, hagyta hogy jelmezbe öltöztessük, folyton olyasmiket sütött-főzött, amiket csak a mi kedvünkért csinált. Örültünk ezeknek, de - bár rossz érzés ezt leírni, mivel mégiscsak a nagymamám - felé mégis gyengébb volt a kötődésünk. Nem tudom, milyen szavakkal írhatnám le azt a fajta szeretetet, amivel ő viseltetett irántunk. Inkább csak azzal tudom érzékeltetni, hogy ahogy nagyobbak lettünk, azt nem tudta követni vagy elfogadni, sokáig icipici kisgyerekként kezelt minket, mert neki arra lett volna szüksége, hogy azok legyünk.

Az anyai nagymamánk nem volt az a puszilkodós, simogatós fajta, nem is "ment le gyerek szintre", hogy úgy játsszon velünk, inkább a saját teendőibe vont be, és többnyire csak azt főzte, amihez épp kedve volt. De sokat magyarázott, és sokat beszélt, beszélgetett velünk, lélekből, önazonosan, komolyan. Vele kapcsolatban éreztük úgy, hogy nem úgy szeret minket, mint a kis játékbabáit, hanem mint embert, személyiséget.