Idős emberek hogy dolgozzák fel a párjuk halálát? Hogyan boldogulnak egyedül, hogy telnek a napjaik?

Nálunk egyik nagymamám olyan beletörődő nyugalommal, de ő amúgy is nagyon mélyen vallásos volt (már ő sem él, Papát 7 évvel élte túl).

Másik nagymamám nagyon kiborult, sokáig nagyon sírt, nem evett, nagyon nehezen tért újra vissza az életkedve, ő szerintem haláláig szerelmes volt a nagypapámba.

Anyukám 64 volt, mikor Apu meghalt, de akkor már 8 éve beteg volt Apu (rákos volt). Anyu szerintem (lehet, csúnya ezt így leírni), de felszabadult valahogy, nem tudom másképp fogalmazni. Ami meglepett, hogy nagyon önálló lett, semmiben sem hagyatkozott rám vagy a tesómra, mindent intézett (és azóta is) magának. (Azt hozzá kell azért tenni, hogy a házasságuk olyan "semmilyen"volt, nulla kémia, érzelem is nulla, inkább csak összeszokás és kötelesség).

Változó. Egyik nagymamám elég jól elvolt az öreg nélkül. Igaz ők elváltak és úgy fogadta be az öreget betegen, hogy ne az utcán éljen.

Másik ágon nagymamám egy viszonylag hirtelen jött betegség után halt meg, nagypapám onnantól erősen elhagyta magát, érezhetően depressziós, magányos lett, sokszor mondta, hogy arra ébred, hogy ott van a mama, hallja beszélni.

Ehhez képest 90+ éves kort élt meg, a vége felé már öregek otthonában volt, ami kicsit segített rajta, mert társaságban lehetett, csak sajnos elkezdett leépülni.

Gyakorlati éveim alatt több idősnél megfordultam. A néni egyébként is demens volt, de a gyerekeit, férjét, gondozóját mindig felismerte. Mire meghalt a férje, nem sokkal már olyan volt, hogy nem igazán tudta, mi van. Fel sem fogta, hogy nincs. Az egyik gyereke meghalt, egy-két hónappal korábban talán, és azt is mindig elfelejtette.

Más nénik meggyászolták a férjüket, a párjukat, és nem házasodtak újra, és még idősként is ott lógnak a fiatal(abb)kori közös képeik. Viszonylag korán halhattak meg, mert egyiküknél sem láttam színesben képet egymásról, idősebb kiadásban, csak az unokákról.