Néhai családtag elvesztése?

Nekem már minden szülőm elhunyt. Legutóbb tavaly márciusban a nagymamám, aki a legközelebb állt hozzám.

Nem, hogy jobb lenne, egyre rosszabb... Az életörömöm gyakorlatilag eltűnt! Az öngyilkosság határán állok minden egyes nap... Majd lesz, ami lesz!

Nem kérek privát üzeneteket, köszi.

Leírom az én kis sztorimat, kicsit hosszú lesz.

Nekem eddig meghalt két nagyszülőm, mamámmal én is nagyon közeli kapcsolatban voltam. 3 éve pedig anyumtól kellett elbúcsúznom.

Én azóta sokmindent átértékeltem.

Mamának boldog élete volt, és ez engem megnyugtat, hogy szép teljes életet élt, elfogadtam, hogy neki lejárt az idő. Beszélgettem vele annó sokat papáról (ő már korábban meghalt, nagyon szerették egymást), és a halálról is, ő azt mondta, hogy már nem fél tőle, és ha van valami a halál után, akkor reméli, hogy találkozik papával. Ez szerintem sokat hozzátett a jelenlegi gondolkodasomhoz, és hogy el tudjam fogadni magát a halál létezését.

Anyuval kicsit más volt a helyzet, ő rákban halt meg, és nagyon sokat szenvedett, főleg a végén. Tudtam, hogy mi fog történni, de nem akartam elhinni, és emellett volt bennem egy dac is, mivel ő nagy bagós volt, és tüdőrákot kapott, ezért őt hibáztattam, mert én már pici korom óta mondogattam neki, hogy szokjon le, gyűlöltem a cigit emiatt (akkor se rakta le, amikor kiderült, hogy rákos).

Majd az utolsó 1 évben, amikor nagyon leromlott az állapota, szembesültem a tudattal, és végig sírtam azt az időszakot. Nem akartam elveszíteni.

A halála után jutottam arra a meglátásra, hogy neki így már jobb, mert már nem szenved legalább.

Utána jött életem legüresebb és leghullámzóbb időszaka, persze inkább lefelé hullámzott. Magamra maradtam, egzisztenciális válságba kerültem, megijedtem attól, hogy "itt lettem hagyva" egyedül a világban, és saját magamért kell felelnem, senki más nem felel értem. Szerencsémre akkor már dolgoztam, de teljesen elvesztem, egyáltalán nem találtam a helyem a világban.

Így elvoltam egy darabig, kerestem önagam.

A társaságba járás felváltotta az eddigi antiszoc életem, és mindenféle önkárosító dolog fogyasztásába kezdtem (cigi, alkohol és egyebek..). Közben azt kérdeztem anyutól, mintha hallaná, hogy "látod anyu? Mit szólsz ehhez, hogy most én is cigizek? Remélem örülsz! ". Tudatalatt próbáltam bosszút állni, azért mert itt hagyott, mert ő sem törődött azzal, hogy nem vigyáz magára - akkor én miért törődjek saját magammal?

"Mostmár úgy sem számít, mit mondok".

Persze nem értem el semmit ezzel az önkárosító életmóddal, és sokszor még a figyelmemet sem tudta elterelni. Végig üresnek éreztem magam, és magányosnak, pedig heti többször jártam társaságba. Egy normális kapcsolat sem jött össze, úgyhogy maradtam az alkalmiaknál, ami csak tágította az űrt a... Lelkemben xD

Ebbe az egész helyzetbe annyira belefáradtam, a folyamatos szórakozás, kevés alvás, stressz es magány, azt hittem, hogy sose jövök ki belőle.

És ekkor megismertem egy srácot, akit nagyon megszerettem, és szép fokozatosan elkezdtem a dolgok értelmét meglátni. Ennek kb 1 éve, és a mai napig küzdök még ezzel, de már sokkal több motivációm van, mint akkor.

Sokat számít az idő, és az, hogyha van melletted valaki, aki támogat, és nem erzed magad egyedül.

Közhelyes, de majd az idő megoldja. Nekem 2 éve halt meg a nagymamám, ráadásul végignéztem, ott voltam mellette amíg kiért a mentő. Sokáig rémálmaim voltak. Az első pár hónap még hagyján, de az első évforduló volt kegyetlen szar. Akkor sokkal jobban hiányzott, mint az első héten vagy hónapban.

Most 2 év utàn jutottam el oda, hogy bár minden nap gondolok rá, de már nem vagyok szomorú. Valóban az idő segít.