Miért nem vagyok szomorú? Rossz ember lennék?

Ki hogy éli meg, ez sok mindentől függ. Érzelmi stabilitástól, de intelligenciától is. Nem kell ahhoz szomorúnak lenni, hogy gyászoljunk valakit, és nem leszel rossz ember attól, hogy nem omlasz össze. Egyszerűen felfogtad és elfogadtad, hogy ez az élet rendje, és nem tehetünk ellene semmit. Nyilván más, amikor valaki fiatalon, úgymond értelmetlenül hal meg, de a papád nyilván idősebb volt, akiknél sajnos jobban lehet számítani arra, hogy egyszer elmennek.

Amikor az én papám meghalt, hasonlót éltem át. Mindenki sírt, én meg csak annyit mondtam magamban: szép volt, papa. Csak ledőlt és meghalt, vasárnap, ebéd után, miután megnézte a focimeccset, amit szeretett volna. Jó élete volt, nem szenvedett, elaludt. Persze nekem is hiányzik, de azt hiszem, én egyáltalán nem sírtam. Csak a temetés volt nyomasztó.

Hasonlókat tapasztaltam, mint a legtöbb válaszoló. Egyéntől is függ, na meg talán életkortól is. Gyerekkoromban fel se fogtam, ha meghalt egy macskánk, pedig szerettem őket. Visszagondolva és következtetve, ez aféle sokkot okozhatott, vagy pedig nem bírtam gyerek fejjel szembenézni a cicák halálával, akik évekig voltak nálunk. Aztán lett újabb.

Szeretett emberek haláláról is kevés tapasztalatom van. Volt olyan rokonom, aki meghalt, amikor már nagykorú voltam, és amolyan valószerűtlennek hatott. Nem viszonyult hozzám korrekt módon az élete során, nem volt százas, hogy úgy mondjam. De az első reakcióm az volt, hogy olyan, mintha most is élne. És mi az, hogy egyszer csak eltűnt az élők sorából? Tegnap még beszélgetett az orvosával... Furcsán hatott. Amikor pedig megpillantottam a holttestét, önkéntelenül elsírtam magam, pedig a meghatódottságra való hajlamomat leszámítva, nem vagyok sírós fajta. És, mondom, nem is volt korrekt ember, se nem volt teljesen normális, pszichésen a bizonyos rokon. De valahogy meghatódtam. Felnőtt fejjel már az aktuális macskánk halálát is nehezen fogadtam el, gyerek fejjel könnyebben átsiklottan efelett, pedig ugyanúgy éveken át szerettem a cicusokat gyerekkoromban is.

Különös számomra, de miután találkoztam egy híres művésszel, akinek mély lelkülete van és sokat adott lelkileg számomra is, nem sokkal azután elhúnyt betegségben, és fájt a szívem utána. Ez is már nagykorúságom alatt.

Volt néhány traumám gyerekkoromban, erről jut eszembe, de azok más jellegűek voltak, mégis lehet párhuzam. Volt, amire mindig is emlékeztem, döbbenetes, hogyan tudtam becsapni magam, hogy "az nem is úgy történt, csak úgy látszott". Én, aki kő keményen szembe szoktam nézni a dolgokkal, és megtanultam vészhelyzetben higgadt és megfontolt maradni...

De a gyerekkori trauma az más... Akkor még részben, vagy egészben tudat alá süllyeszti a gyermek azt, ami sokkolja. Van, hogy csak az érzelmeket "felejti el" a gyermek, és felnőtt fejjel sem jönnek elő a kapcsolódó érzelmek, így aztán sokáig nem tudtam megmagyarázni az eseményt huszonéves koromban sem arról, amire emlélkszem, mondván: "egyáltalán nem fáj a lelkem ettől az emléktől, nos, akkor talán valami hétköznapi emlék lehet, akárhogy is hasonlít valami furcsára"...

Szóval én is úgy gondolom, hogy ez is egyfajta megélés, kérdező, a tied. Főleg a te korodban általában még nem könnyű érzelmileg mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, blokkolódhat az ember, és, adott esetben, próbál nem szembenézni evvel.