Lényegretörő tényközlésemmel bunkó voltam nagyanyámmal, vagy tárgyilagos, és józan gondolkodású?

Már évek óta velünk lakik, idén 88 éves, és az utóbbi időkben egyre jobban kezd rajta elhatalmasodni a demencia, ami annyit tesz, hogy időnként hülyeségeket beszél, csinál, és időnként csődöt mond az arcfelismerő szoftvere. Mivel napközben unja magát, időnként azzal szórakozik, hogy bejön a szobámba, és 20 percen át igazgatja az ágyneműmet. Ez két dolog miatt zavaró: home office-ban dolgozom, és az állandó motoszkálásaival, neszeivel őrli az idegeimet, a másik pedig, hogy mivel nem nagyon szeret fürdeni, így gyakran büdös is. Ma volt az első alkalom, hogy először finoman próbáltam a tudtára adni, hogy nem muszáj az ágyat centiméterenként kisimítani, jó az úgy, ahogy van, úgyse ő alszik benne (néha unalmában még bele is fekszik ha éppen olyanja van, ami a halálom). Amikor ez nem hatott rá, és tovább csinálta, finoman célozgatva rá hogy elég már az ágysimogatásból, megismételtem a kérést, mire ő megkérdezte, hogy zavar-e engem, mire hirtelen a nagy mélyből hirtelen előtört belőlem a nagy őszinteség: "igen!" Mire ő szépen szedelődzködött és szép csendben kiment a szobából. Már annyira zavart a szaga, és a motoszkálása, és az, hogy már hónapok óta ezt csinálja, hogy egy idő után már szinte előtört belőlem ez a lelki mozzanat. Bunkó voltam, vagy éppenséggel jól tettem, hogy őszinte voltam vele? (10 perc múlva az is igaz, hogy mire én a kérdés végére érek, addigra ő már aranyhal módjára biztos, hogy el fogja felejteni az egészet)