A nagypapám rákos, és nem tudom hogy dolgozzam fel?

Mamámnak lett tüdőrákja, akkor megmondta neki az orvos, hogy kaphat kemot, de ne számítson semmi jóra. 2 év múlva áttétes lett, agyrákkal diagnosztizálták.

Neki sokat segített (szerintem), hogy nem sajnálkoztunk. Ha akart beszélni a betegségről, akkor meghallgattuk, bátorítottuk, mellette álltunk. Igaz, hazefelé sírtunk, de ezt ő nem látta.

Igyekeztem vele sokat lenni, megnevettetni, vittem neki a kedvenc sütijét, stb. Amikor tolószékbe került, akkor vittem sétálni, sokat beszélhettünk, nevettünk. Az utolsó fél évet nem részletezem, mert pokol volt. De fájdalmai nem voltak azt hiszem (remélem).

Ilyenkor talán segít, ha eltereled a figyelmét, lefoglalod, beszélgetsz vele stb. Elsősorban nem magadat kell sajnálod, hanem őt (neki ne mutasd), mert neki a legrosszabb.

Azt pedig sajnos el kell fogadni, hogy véges az élet és közhelyes, de sajnos saját magamon tapasztaltam, hogy az idő mindent megold...

3 dolgot nem szabad: szomorúnak lenni, hazudni és feleslegesen reményt kelteni.

Tavaly veszítettem el az utolsó nagyszülőmet rákban. amikor megtudtuk, már akkor is kivoltunk lelkileg, bár akkor még a doki mondta, hogy kemoval lehet javítani a dologn és ha úgy van műteni (máján volt). Na most szegény nagyim végignyomott 1,5 kör kemot(több hónap alatt), nagyon durván kicsinálta a szervezetét, a daganat pedig nem hogy kisebb, hanem nagyobb lett. Ezért ugye a műtét lehetőségét el is vettették. szerintem benne itt tudatosult, hogy innen nincs visszaút. Emellett rohamosan elkezdett szellemileg leépülni, nagyon sokszor nem volt ott "fejben", nem is mert meg, összevissza beszélt. Én is ott kezdtem őt elengedni, amikor megtudtuk, hogy nem jött be a kezelés. Nagyon rossz volt, a halála is az volt, de még szörnyűbb volt akkor, amikor a kórházban az elfekvőben látogattam. Az már nem az én mamám volt, egy összetöppedt, lefogyott kis emberke volt, teli sok-sok fájdalommal és kínnal. Komolyan mondom akkor már örültem, hogy végre megpihent szegényem, mert az már nem volt élet. Azóta is nagyon hiányzik, most is megkönnyezem. Sajnos az élet kegyetlen tud lenni a szeretteinkkel, de most még fel tudsz készülni lélekben. Ne éreztesd vele, hogy sajnálod, próbálj vele minél több minőségi időt eltölteni amíg még lehet és abban reménykedj, hogy kevés szenvedés után fog megpihenni.