Mit tegyek ebben a helyzetben?

Nagyanyámnak az az igénye, hogy kitömjön pénzzel. Rengeteg mindent kaptam tőle, pl. lakást is, gyakorlatilag ő tartott el (30-as éveim elején járok). A gond az, hogy a pénzzel elvárások is jönnek – eleinte ezek ilyen „örülnék, ha...”-típusú mondatok voltak, pl. „örülnék ha vennél magadnak szép ruhákat, de ne az olcsót vedd ám!”, amit felváltott az, hogy nem mondja ki, csak látványosan csalódott, ha nem úgy élem az életem, ahogy ő szeretné és nem arra költöm a pénzt, amire ő akarja.

Bevallom, belekényelmesedtem ebbe a helyzetbe, nem dolgoztam, nem is kerestem aktívan munkát, mivel pénz az volt dögivel. Egy ideje viszont elegem lett, kerestem munkát és találtam is, dolgozom, fenntartom magam és nem fogadom el a pénzét. Azóta sokat változott az életem, végre tudom, hogy mit akarok, vannak terveim. Rájöttem, hogy egyáltalán nem azt az életutat akarom járni, amit a családom kijelölt nekem. Viszont nagymamám csalódott, mindig megsértődik, ha adni akar és nem fogadom el és ki is nyilvánítja, hogy mennyire, de mennyire megsértem ezzel őt. Pedig arról a tervemről még nem is tud, hogy albérletbe akarok költözni és visszaadni neki a lakást. Biztos vagyok benne, hogy nagyon meg fog romlani köztünk a kapcsolat, ha ezt meglépem.

Ha valakinek ezt elmondom, általában azt a tanácsot kapom, hogy tegyem félre a pénzt, jó lesz az még később. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem érzem a magaménak azt a pénzt, amiért nem dolgoztam meg. Annak meg nem lenne sok értelme, ha csak gyűlik-gyűlik és nem költöm el. Jótékonykodni is csak a saját pénzemből akarok, főleg, hogy mikor azt tanácsoltam nagyanyámnak, hogy adományozza el a felesleges pénzét ahelyett, hogy nekem adná, eléggé rosszul reagált. Szerinte a jótékonyság hülyeség, mert úgysem az kapja, aki megérdemli. Ha eladományoznám a pénzét, abból is csak a sértődés lenne. A lakásom sem érzem a sajátoménak, egyszerűen zavar a tudat, hogy nem önerőből vettem, hanem kapott pénzből, segítséggel. Úgy érzem, sokkal jobban örülnék egy kis szobának társbérletben, mint ennek a hatalmas lakásnak.

Próbáltam vele beszélni, elmondani, hogy felnőtt vagyok már, hogy nekem az az igényem, hogy letegyek valamit az asztalra és hogy rohadtul jó érzés végre a saját pénzem költeni és már nem vagyok rászorulva az övére, de nem érti meg. Próbáltam rávilágítani arra, hogy én már rengeteget kaptam tőle, amiért hálás is vagyok és nincs már szükségem többre. Sokat szenvedett ezért a pénzért, belement egy érdekházasságba egy kibírhatatlan férfivel csak azért, hogy „neked mindened meglegyen, kisunokám”. Amikor ezzel szembesítettem, tagadta, de aztán kibújt a szög a zsákból. Igazi mártír nagyszülő.

Szóval, szerintetek mit csináljak? Mondjam neki azt, hogy oké, elfogadom a pénzed, de az utolsó forintig el fogom adományozni, nem tartok meg belőle semmit? Tiszta lelkiismerettel nem tudnám megtenni, hogy ezt a tudta nélkül teszem. Úgy érzem, hogy ez az ő pénze, nem az enyém. Hagyjam, hogy megromoljon a kapcsolatunk és ne beszéljünk? Rám van szorulva, 80 éves elmúlt, szívbeteg. Egyetlen unokája vagyok, de gondolom, ezt már sejtettétek. Csak komoly válaszokat kérek, ilyen „ha ennyi pénze van, adja nekem” meg „irigylem a problémáid, mások éheznek, te meg itt nyivákolsz”-válaszokat inkább ne.