Más gyerekét is pattogtatják a nagyszülők?

Amiket írtál azok nem "pattogtatások", hanem evidenciák.

A nagyszülő mindenben gondoskodik az unokáiról, amikor azok náluk vannak.

Ebből egyenesen következnie kellene, hogy az unokák rendszeresen rákérdezzenek a nagyinál, hogy miben segíthetnek.

Az unokának sokszor meg sem szabadna várnia, hogy kérjen valamit a nagyi, hanem magától felajánlani a segítséget.

Pl.: Vihetem a szatyrot? Megöntözhetem a virágokat? Tálalhatok? Segíthetek a teregetésben? Levihetem a kutyát sétálni? Tolhatom a bevásárló kocsit?Stb, stb...

─ Szóval, a gyerekeid nem "pattogtatva" voltak, hanem normálisan kezelve, ahogyan egy nagyszülő-unoka viszonyban ennek működnie kell.

Az pedig, hogy te úgy neveled a gyerekeidet, hogy a nagyszülők kéréseit (olyan jellegű kéréseit, mint amiket itt felsoroltál) a gyerekeid "pattogtatásnak" vegyenek, nos az éppen rólad állít ki szegénységi bizonyítványt, mivel te rosszul neveled a gyerekeidet a nagyszüleikhez való hozzáállás, viszonyulás tekintetébe.

Attól, hogy valaki nagymama, leszakadna a keze, ha vinné a szatyrát, a szemüvegét, cigijét? Elbírhatná ő is.

Amúgy a mama stílusától függ, hogy az kérés vagy ugráltatás. Én is magamtól segítenék, de ha a váratlan dolgoknál egy légyszíves se hangzik el, akkor viheti/keresheti maga is.

Nem szép dolog a nagyitól gúnyolódni..

Én örülnék ha ilyen lenne a nagyanyám. A nagypapámat imádom, de a boszorkány miatt nem megyünk át. A gyerekeimet a közelébe se engedem. Amikor 5 éves voltam a hajamnál fogva emelt fel (bepisiltem a fájdalomtól), mert valaki az emeleti szobába összetúrta a bevetett ágyneműt. Többször megvert, én megsírva menekültem az íróasztal alá. Nem is kell mondanom, hogy amikor a szüleim megtudták na ott volt patália. Onnantól 5 évig nem is találkoztam velük. Életem legjobb időszaka volt. Helyette ott volt anyukám anyukája. Őt imádom nekem ő az egyetlen nagyi, és bármibe segítek neki kérdés nélkül, amikor csak van lehetőségünk találkozunk vele és visszük a gyerekeket is hogy dédunokázzhasson.

Számomra ez a borzalmas nagymama, nem pedig az amit te írtál.

De mennyi idősek a gyerekeid? Illetve ők mit gondolnak erről, ezt nem írtad le?

Igen, amikor mi gyerekek voltunk, a mi nagymamánk sem hagyott minket békén két percig sem.

És nem arról van szó, hogy segíteni szatyrot vinni (ami amúgy még természetes is lehet), hanem olyanok, hogy megkérkezett hozzánk, az első útja a szobánkba vezetett, és rögtön mondta már a magáét, hogy milyen rendetlenség van, milyen dolog ez, tiszta szégyen, azonnal pakoljunk össze... Tény, hogy nem voltak elpakolva a játékok, pl. legó kint volt a földön, mert építettünk valamit, vagy puzzle félig készen... De kisgyerekek voltunk, saját szobával, kosz nem volt, ez meg a szüleinket nem zavarta. A mama szerint semmi nem lehet kint, és azonnal mindent el kell tenni, ahogy abbahagyjuk a játékot.

A másik, hogy ha ő ott volt, akkor azt is meghatározta, hogy mit csinálhatzunk. Pl. a nintendozást nem engedte (90-es évek :)). Mindig ki kellett menni a kertbe, amikor ő azt mondta, függetlenül attól, hogy épp mit akartunk volna inkább csinálni. Kinn gazolni kellett, nem lehetett játszani. És barátokkal sem találkozhattunk, mert milyen dolog már otthagyni őt, amikor ő vendég?

De a szüleinket is folyton ugráltatta, naponta tízszer két enni ("csak egy kicsit! Nem ennyit, kevesebbet!"), teát kellett neki főzni (ez mindig az én dolgom volt), fotókat mutatni, stb.

Nem is szerettük soha, ha ott volt. :( Olyan érzés volt, mintha valami kiképzőtiszt érkezett volna a házba, akinek mi négyen, akik amúgy egy család voltunk a saját otthonunkban, teljesen behódoltunk, és szinte hajlongtunk...