Miért nem fogadják el a nagyszüleim, hogy tanulok és majd szellemi munkát szeretnék végezni?

16 évesen dolgozni mentem fizikai munkakörbe, hogy legyen pénzem jogosítványra, stb. Nem nézem le azt, aki fizikai munkát végez, félreértés ne essék. Nagyon nehéz munkát kellett azon a helyen végeznem, és úgy bántak velem a főnökeim és a kollégáim, mintha én egy utolsó mocskos ember lennék... 1 hónapot töltöttem ott, de földi pokol volt, ahogy kihasználtak, sértegettek, és a magánéletemről olyanokat kérdezgettek hangosan, amiket max. a legjobb barátjával beszél meg az ember... Aztán jött a következő munkahely hasonló rossz tapasztalatokkal. Eldöntöttem, hogy én más jövőt szeretnék, hogy nem akarok megszakadni (mert volt, hogy rosszul lettem az első munkahelyemen, úgy túlhajszoltak), és többet akarok a minimálbérnél keresni. Bejutottam egy jó egyetemre, minden energiámat és időmet a tanulásra fordítom (eredményesen), hogy egy jobb jövőm lehessen. Amikor elkezdtem, volt egy "elviselhetőbb" munkahelyem, de ezt sokszor nem tudtam összeegyeztetni a tanulmányokkal, így kirúgtak sajnos. Utána néhány hónapig hiába próbáltam, de nem sikerült olyan munkát találnom ami egyetem mellet menne, de nem is bánom, mert legalább teljes gőzzel a tanulásra koncentráltam.

De ezt a nagyszüleim már nem nézik olyan jó szemmel, hogy én egyáltalán még mindig tanulok, és nem mentem gyártósorra... (még mindig nem nézem le azt, aki soron dolgozik, csak én nem szeretnék ilyen munkát) Elég durva, obszcén, vulgáris szavakat, mondatokat vágtak hozzám, amikor arról beszéltünk, hogy elvesztettem az állásom, de most tanulok és mik a céljaim. Ha nem is tetszik nekik a dolog, hogy szellemi pozíció a cél, de miért kell így leszólniuk? Ha nem is támogatnak benne, de miért kell olyanokat mondaniuk, hogy lejjebb fogom adni, és meglátom jó lesz nekem sima fizikai munka és belátom majd, hogy nekik volt igazuk?

Kb. 2 hónap múlva lett egy gyakornoki melóm, de ez csak határozott időre szólt. Ezt is elmondtam nekik, hogy határozott idő, és amikor lejárt, éppen nálunk voltak, és annyira szemrehányóan, annyira fájdalmasan megvetve megkérdezte: "Na és milyen a munka világa?" Kérdeztem milyen munka, én most tanulok, erre, hogy jaaa azt hittük, hogy te jársz dolgozni... és abban benne volt minden degradálás, mintha azért nem határozott ideig lettem volna ott, mintha nem végeztem volna elég jól a munkám...

Nemrég viszont sikerült egy újabb nagyon jó helyen gyakornoki állást találnom, ahol nagyon releváns tapasztalatot tudok szerezni (határozatlan időre). Amikor elmondtam nekik egy percig mély döbbenetet és kétségbeesést láttam a szemükben, majd bedobták: "Na és mit fogsz ott csinálni, söpörni, takarítani?". Feldúlva, de nyugodt hangon elmondtam nekik, hogy a szakmámban fogok dolgozni.

Azért nem írtam le, hogy milyen szakon vagyok, mert nem szeretném, ha bárki is felismerné a sztorit. Elnézést ha túl hosszú lett, vagy ha zavaros, de nagyon felzaklató nekem ez a téma. Mindenkitől szívesen várok tanácsot, hogy hogy miként kezelhetném el, fogadtathatnám el velük, hogy az irodai munka is munka, és ott is dolgozni kell. Járt már esetleg valaki hasonló cipőben?