Rossz ember vagyok amiért így gondolkozom a nagymamámról?

Szóval elég közeli a viszonyunk, anyukám halála után ő főz nekünk (bátyám, apum és én). Heti 3x megyünk hozzá, és tudni kell, hogy ez a dolog neki nem "feladat", inkább mondhatni az élete értelmének, hogy úgymond gondoskodik rólunk. Az egészsége korához képest jónak mondható, ha otthon van és szedi a gyógyszereit akkor semmi baja.

Régebben sokat aludtam ott, mikor még stabilabb volt az állapota és takaritani járt, mentem vele, boldogan keltem hajnali fél négykor emiatt, valamint örönmel lestem a tanácsait hogy hogyan kell bevásárolni, spórolni, stb. A szeretetét sokszor étellel fejezte ki, ez hozzájárult az elhizásomhoz (12 évesen 83 kg voltam), de ez most mellékszál, összefoglalva nagyon jól ereztem magam vele.

A LÉNYEG, hogy pár éve elkattant bennem valami, és ez a határtalan, feltétel nélküli imádatom megtört. Én nagyon félek az idő múlásától (most mindegy milyen gyerekkori dolgok miatt, de ugy éreztem elvették az időm), és nagymamám annak a megtestesítője amitől rettegek hogy azzá válok.

Konkrétan nincs élete. Ha mi nem megyünk hozzá akkor tévézik vagy takarít, nagyon ritkán a szomszédokkal beszélget. Bevásárol, ahol az a legnagyobb öröme hogy "40 forintot spóroltam". Ha mi megyünk hozzá, akkor is csak ezekről a dolgokról képes beszélni, vagy a régi emlékekről. Ami egy dolog hogy unalmas, de nagyon elszomorít és lehangol, hogy így él, miközben tudom hogy nem érzi jól magát. Nem szereti hogy egyedül van, vágyik egy társra, barátokra, olyan "életszagú" kalandokra mint fiatalon. És az a zavaró benne, hogy meg is tehetné. Elmehetne pszichológushoz hogy feldolgozza a traumáit, meg tudnám ismertetni a közösségi oldal lehetőségeivel hogy kapcsolatot teremtsen hozzá hasonlókkal, és ezt mondtam is neki. De erre mindig valami olcsó kifogással jön, hogy "ehh minek ide valaki, Erzsikének is iszik at ura, az kell már csak hogy nekem is összehányja valaki az ágyam". Minden idős ember ilyen??

En eleve nem szeretem az olyan embereket, akik nem képesek változtatni, ha van valami bajuk, és az ebből származó frusztráciot másokra vetíti (például, mivel az élete ingerszegény, elkezd velünk veszekedni a semmin, meg hasonlók). De mi van ha ez az ember egy szerettem, akivel elég gyakran találkozom? Nagyon lehuz lelkileg, hogy egy (már bocsánat) "saját mocskában fetrengőn" nem tudok segiteni, holott a szivem szakad meg érte. Ami rosszabb, hogy apukám ahogy öregszik, ő is elkezdett hasonlóan viselkedni.

Mit tudok tenni? Rossz ember lennék, amiért nem erzem jól magam ha vele vagyok?:(

20N