Hogyan értessem meg a nagyanyámmal, hogy ha nem figyel oda, akkor meghalhatok?

#20:

" Na, most már hamupipőke is lettél hirtelen. Lehet anyádékkal élni, nem kell nagyanyád nyakán lenni."

Ez egy ritka undorító megjegyzés volt, miután jeleztem már a kérdés alatt, hogy anyukám meghalt. Ha még élne, és nem a föld alatt lenne több méterrel, akkor vele élnék.

(Az apám meg azért van kilőve, mielőtt rákérdezel, mert tizenéves koromban megvert, mert kellett venni új szemüveglencsét, és ezzel a fennálló szemproblémáim nagy részét ő okozta.)

21#

" Az meg vicc hogy felhozod, megcsinálod a házimunkát. Talán ki kéne hogy szolgáljon nagyanyád, csak mert te kifogásnak használod a betegséged ?"

Nem kifogásnak használom, hanem nem csinálhatnám ezt se. Nem emelhetek, nem csinálhatok semmit, amivel húzódok, mert bajom lehet belőle. Megmondta az orvos anno, hogy nem végezhetek semmilyen fizikai munkát, mert komoly bajom lehet belőle. Amikor még legutóbb anyával mentem, és mondta anya, hogy ameddig elment boltba, áthúztam az ágyneműket, akkor még lecs.szett az orvos, hogy nem veszem komolyan a helyzetet, és játszadozok az állapotommal, amiért vastag takarókat emelgetek úgy, hogy nem bírja se a szívem, se a tüdőm, se a szöveteim. Mondta, hogy mindenkinél máshogy jön ki, az az úszó szerencsés, akinek ugyanez a baja, hogy nem érinti ilyen mélységben a szívét, dupla bokaízülete van, és egyáltalán nem érinti a tüdejét, különben nem bírná.

A kérdéssel pedig mit szerettem volna elérni, ha valamivel több érzelmi intelligenciáról mutat bizonyosságot a kommentszekció nagy része?

Azt, hogy hátha tudtok valami tippet adni az, akinek van tapasztalata hasonló korosztályú rokonnal, hogy milyen tónussal, milyen fogalmazásmóddal lehet esetleg nagyobb eredményt elérni. Ennyi.

#27:

Ez a téma érzékeny pont, bevallom. Anyukámmal három éven keresztül győzködtük az orvosokat, hogy "nem, nem hisztizik a gyerek, nem nem beképzeli, nem, nem direkt csinálja, hanem tényleg egy rosszul van attól a gyógyszertől, tényleg csak ennyit bír fújni a tüdőteszten, tényleg kimegy a helyéről a térde", mire kikötöttünk ennél a specialistánál, aki az első ember volt, aki nem nézett minket hülyének. Nem sajnáltatni akarom magam ezzel, csak egyértelműsíteni, hogy ilyen előzmények után nyilván elegem van belőle, hogy mindig mindenhol győzködni kell az embereket, hogy ez nem csak poén. Valamelyest pedig diszkriminatívnak és igazságtalannak érzem, hogy már lassan egy órája kell magyarázkodnom és védenem magam, mint a bíróágon a vádlottnak, miközben más kérdezőket nem állítják vallatóosztag elé a részletek miatt, hanem csak válaszolnak arra, amit kérdeztek.

Nem hiszem, hogy az én esetem annyival szívtelenebb és ocsmányabb lenne, mint azoké, akik azt akarják megtudni full egészségesen, hogy hogyan dugják be egy otthonba a nagyszülőt, aki "leégeti őket meg kritizálja a súlyukat, mert nem bírják tovább a gonoszkodásait". Érdekes mód, ahogy olvastam azokat a kérdéseket, ők csak megértést és támogatást kapnak, nem pedig kiosztást.