Milyen érzés volt az, amikor mások gyerekeihez hasonlítgattak Titeket a Szüleitek?

Pocsék, pláne akkor, ha én nem is éreztem előtte, hogy a másik gyerek jobb lenne nálam bármiben, tehát nem rajongtam érte.

Úgy éreztem nem vagyok elég jó, értéktelen vagyok, jobban kell tepernem, hogy szeressenek, hogy valami baj van velem, hogy nekem nem megy, hisz másnak magától sikerült..

Nagyobbként utáltam ezekért a szüleimet, tudtam, hogy nem akarnák xyt a gyereküknek, mert más dolgokat kifejezték, hogy nem kedvelnek benne, csak szemezgetnek, hogy tökéletes legyek, mert nem vagyok elég. Úgy éreztem úgy érzik, nem tettem meg eleget, nem tettem meg mindent, folyamatosan többet és többet vártak, amit nem tudtam nyújtani.

Továbbá elhitették velem a hasonlítgatásokkal, hogy mások, akiknek valami nem megy annyira, rosszabbak nálam(látod xy nem tudja azt se, te meg már igen, különleges vagy), ezt is gyakran emlegették, így kiskoromban egyszerre voltam beképzelt pukkancs és sírós hisztigép váltakozva, abszolút kiszorultam a közösségből, érthető módon ezt nagyon nem tolerálták, szerencsére később korrigáltam, de addigra oda lett a gyerekkorom.

Nagyon rosszat tesz a gyerekeknek a hasonlítgatás, teljesítménykényszert szül, bizonytalanságot és tönkrevágja az önbizalmat.

"Bezzeg az X.Y. meg tudta tanulni??? Ő nem kapott kettest???" - fú, de utáltam hallgatni.

A srác azóta államtitkár, én meg itt válaszolgatok a gyakorikérdéseken. Valami mégiscsak volt abban...

De a kedvencem, amikor az idősebb generáció azzal jött, hogy bezzeg, amikor ők annyi idősek voltak, mint én...

Ezt persze már a saját gyerekeim is utálják.

- Figyelj fiam! Hány éves is vagy te?

- 14, apa.

- Én a te korodban már 15 voltam!