Volt már olyan hogy nem azt az életet élted amit egy rokonod kigondolt hogy majd úgy fogsz élni, és sértődés lett belőle?

Matemaikus család, megvolt az elvárás hogy én majd valami diplomás zseni leszek és mindenben a nagybátyámhoz léettem hasonlítva mert ő már kitűnő volt, ő 5-ös volt évvégén, neki x diplomája van, ő sokat keresett és én miért nem leszek ilyen.

Azt a részt valamiért kihagyták mikor 50+ évesen feleség és gyerekek (nem is volt) nélkül munkába és gyűjteményekbe temetkezve egyedül halt meg.

Tényleg sajnálom ezért és szerettem de gyűlölöm mikor egy irreálisan retusált ideáljához hasonlítgatnak.

Nekem ez kicsit máshogy van, mert engem nem a pozitív, hanem a negatív példához hasonlítgattak mindig. Apukám részéről majdnem minden családtagom diplomás (nagynénéim, a férjeik, az unokatestvéreim). A negatív példa meg anyukám, aki alkoholista, és ebből kifolyólag egy idő után nem tudott visszailleszkedni a társadalomba, rendesen dolgozni. Én vagyok a legfiatalabb a családban, egy éve végeztem el a gimit kitűnővel, mindenki azt várta volna tőlem, hogy egyetemre menjek. Helyette elmentem egy szakképzésre, amit nagyon szeretek (grafikus), és amivel egy olyan szakmát kaphatok, amit szeretnék is csinálni, meg hivatásomként tudnék tekinteni rá (persze azt is elmondtam a családomnak, hogy a szakma elvégzése után szeretnék egyetemre menni). Ebből sértődés lett, mindenki okoskodott, hogy sosem fogok tudni megélni, mindig másokra leszek rászorulva, nem fogok önállósodni olyan leszek, mint anyám. Persze ezt nem mondták így ki, csak utalgattak rá. Na meg a családi ebédeknél sosem késlekednek felhozni, hogy bezzeg az unokatestvéreim mennyi mindent elértek már az életben (holott ők 30+ -osok, én meg most lettem 20). És azt sem értem igazán, mi joguk van beleszólni abba, mit akarok kezdeni az életemmel, amikor érdemben semmit sem adtak bele a nevelésembe, mikor kicsi voltam, nem foglalkoztak velem, csak apám nevelt.

Nehéz, de igyekszem elengedni, amiket mondanak, mert van egy olyan érzésem, hogy ha elmondanám nekik, mi a bajom, nem értenék, vagy még én lennék a hálátlan szar.

A párválasztásaim megosztásától meg aztán Isten őrizze őket. Még arról sem tudnak, hogy leszbikus vagyok, de jobb is.

Apukám támogat minden döntésemben, s nekem ez a lényeg.

#11 Miért sajnálod? Mondta a nagybátyád, hogy boldogtalan így, vagy magadban döntötted el, hogy csak a családos ember lehet boldog?

(tényleg nem rosszindulatból kérdezem, én tipikusan magánykedvelő vagyok, párom a nagybátyádhoz hasonló bogaras matematikus, nagyon jól megvagyunk a külön kis szféránkban összeköltözés nélkül)

#13 nem mondta és nem is vallom hogy család nélkül nem lehetsz boldog de... Miután meghalt elmentem a lakásra ahol a gyűjteményeit tartotta, több millió forintos gyűjtemény, szinte semmi se volt kibontva, ott áltak szatyrokban ahogy a boltból elhozta, a szatyrok kupacokban, itt helyben nagyon durva volt, pont úgy nézett ki mint amivel valamilyen űrt próbált betölteni, brutálusan nyomasztó élmény volt. A munkával is úgy volt hogy elment reggel 7-kor és este 10-re jött haza.

Persze lehet hogy ő tényleg így volt boldog és én tévedek de szerintem az élete ezen része nem a leg követendőbb példa ha másnem azért mert az átlag ember beleőrülne