Tényleg érzéketlen vagyok és másik nevet kellene választanunk?

Kérlek ne add neki azt a nevet.

Leírom a mi történetünket. Màsfél éves volt a kisfiúnk /Koppány/ amikor a szíve nem bírta tovább és itt hagyott minket. Vele született szívbetegsége volt. A volt szomszédlány akkor volt várandós. Elég jó barátságban voltunk, ezért amikor kiderült, hogy kisfiút vár, felajánlottam neki a kis ruhákat, babakocsit, fisher price játékokat, stb. Soha nem mondta el mi lesz a pici neve. Amikor hazahozták a kórházból, akkor szembesültünk vele, hogy Koppány lett a neve. A szívem szakadt meg, hogy az én kis Kopikám ruháiban, babakocsijában egy másik Koppány van. Kérdeztem a barátnőmet, hogy miért pont ezt a nevet választották, erre csak annyit mondott, hogy tetszett nekik. Nem bírtam ezt elviselni, így eladtuk a lakást és elköltöztünk. A barátnői viszonyunk megromlott, mert ő megharagudott rám, hogy ezen kiakadtam...

Utolsó, nem jó irányba tolod. Az más, ha valakinek már felnőttként az a neve, ennek semmi köze ahhoz, hogy meghalt az ilyen nevű gyereke, és a másik gyerektől születendő unokanak ugyanaz lesz.

Ez nem az az eset, ahol harciaskodnod kell. Lehet, hogy veszítetted el szerettedet, ezzel szerintem mind így vagyunk, de 1. nem a gyerekedet, 2. nem egyformán dolgozzuk fel.

Amennyiben a kerdezo hajlik a békésebb megoldásra, felesleges belelovallni magad a nagy ellenálló szerepébe.

A gyerek már élete kezdetén egy nagy, hatalmas csomaggal fog indulni - egy halott nevével és kimondott, vagy kimondatlan elvárások lesznek ráaggatva, amelyeknek "meg kell hogy feleljen"... Ha tudatosan ilyenről nem is beszél senki, azáltal, hogy neve azonos lesz és "emiatt lett így elnevezve", mindenkinek evidens lesz a környezetében, hogy "ő lépett a halott helyébe", "vígasztalásul lett elnevezve"...

Laikusként biztosan nem túl hitelesek ezek a vélemények, ha gondolod, kérjétek ki gyermekpszichológus tanácsát is ezügyben, nem szégyen tanácsért, segítségért fordulni, ellenben nagyon hasznos.

Le lehet pontozni, attól még a véleményem valtozatlan. Vicces, hogy azok, akik nem az anyós partját fogják le vannak pontozva.... ovis szint.

Nem értem miért ne lenne az eg világon semmi köze a témához annak, ha mondjuk speciel a kérdezőt hívnák így vagy bekerülne a családba az egyik férfi rokon által egy barátnő, akit így hívnak... Ugyanúgy minden találkozásnal hallaná az anyós ezt a nevet! És attól még, hogy én nem a gyerekemet veszítettem el, ugyanúgy borzasztó tragédia volt (ugyanis az anyukamrol volt szó)! Vagy talán csak annak lehet szörnyű átélni ezt, aki a gyerekét veszíti el?! Aki “csak” a testvérét vagy valamelyik szülőjét veszíti el, az nem olyan lényeges?? Nem igazán értem hol van ebben a logika.

A kérdező parja ugyanúgy elvesztette a testvérét, kétlem hogy neki könnyű lett volna, de ha már úgyis mindenki másképp dolgozza fel ugye a gyászt, amit itt nagyon hangoztatnak egyesek, akkor a kérdező parja miért ne dolgozhatná fel aképpen az őt ért tragédiát, hogy elnevezi a születendő lányát a testvéréről, ami egyébként is az egyik kedvenc lány neve?!? Miért is csak anyóst kell tisztelni és azt amit ő akar? Neki fájdalmas lenne ezt a nevet hallani, a fiának viszont nem, neki ez a fajdalom feldolgozásának egy módja lenne és nem utolsósorban ez a gyermek továbbra is a kérdező és a parja gyereke lesz, nem anyósé.

Nem tudom mióta minősül “harciaskodasnak” meg ellenállasnak az, hogy a gyermekem nevét szimplán én és a férjem döntjük el, nem más.... Érdekes egy felfogás.

Második névként szerintem lehetne adni.

Lehetne Piroska Julcsika, Julcsika a sógornő tiszteletére, a mama meg a család meg Piroskának hívná. Ha olyan nagy lesz, hogy a szakmájában a másik nevét szeretné használni, vagy csak ő maga úgy dönt, hogy a másik neve jobban tetszik, addigra az anyós már csak nem a lányát, hanem az unokáját fogja benne látni.

Volt itt feljebb egy komment, hogy a barátnő Koppánynak nevezte el a fiát. Nem tudom milyen érzés elveszíteni egy gyermeket. De az tudom, hogy ha Pistinek hívták volna az új babát, ugyanúgy a Koppány ruhái lettek volna rajta, ugyanúgy a Koppány babakocsijában a Koppány játékaival játszott volna. Ezt biztos borzasztó lett volna látni, név ide vagy oda.

Mi az, hogy a szülő halála normális, ám de a gyerek halála nem az és nem is feldolgozható?! Azért ne essünk már túlzásba! Képzeld nem, nagyjából senki nem tartja normálisnak azt, ha elveszti egy szerettét és 100%-osan senki nem képes feldolgozni, ha az édesanyja/édesapja/testvére meghal. Max enyhül a fájdalom az évek során, de el nem múlik. Tehát nem, senki halála nem normális, legyen szó gyerekről, szülőről, unokatesóról, tesóról stb.

Nem tudom miért kell személyeskedni és támadni a másikat, csak mert nem veled ért egyet… Mi közöd van ahhoz, hogy miért alapítottam családot?! Egyáltalán, hogy jön ez ide? Csak azért, mert számomra iszonyatosan fájó a mai napig, hogy édesanyám, aki életet adott nekem, akit iszonyatosan szerettem elhunyt és egyáltalán nem tartom normálisnak, hogy gyerekként „vesztettem Őt el?! Mondd, ebben hol a logika..?

Apropó, szerintem ezzel válaszoltam is arra a nonszensz és értelmetlen felvetésedre, hogy miért nem maradtam anyukámmal saját család helyett! Mert meghalt!!! De köszi, nagyon kedves volt ez tőled. Büszke lehetsz magadra és az irományodra is, amit így ideböktél egy ismeretlennek, akiről semmit sem tudsz, csak mert te másképp látsz dolgokat!

Úgy gondolom senkire nem írtam semmilyen negatív dolgot, nem támadtam őket és nem is személyeskedtem, (szimplán a véleményemet írta le) úgyhogy ugyanez visszafelé is elvárható lenne szerintem!