Jogos a sértettségem, vagy túlreagálom édesanyám hozzáállását?

29 éves nő vagyok, és mindenekelőtt el kell mondanom, hogy fiatal szüleimmel mindig is példásan szoros, meghitt kapcsolatom volt, egykeként nőttem fel a legnagyobb szeretetben, a mai napig mindent megadnak nekem, imádják 5 hónapos unokájukat... A probléma a következő: Nemrég vettek egy házat a Balatonnál, amivel rengeteg munka volt, míg felújították. Végre lakható lett, épp 2 hetes nyaralásukból töltik az elsőt, egy baráti párral. Viszont múltkor, mikor megemlítettem, hogy a második héten lemennék a gyerkőccel (férjem úgyis estig dolgozik), az volt a válasz, hogy szeretnének egy kicsit kettesben, nyugiban lenni, és a Pici mellett azt nem lehet! Már akkor is rosszul esett, de nem mondtam semmit, mert valahol megértem, lehetünk máskor is együtt még (mint ahogy már voltunk is). De ma kiderült, a férjemnek külföldre kell mennie 2 hétre, és így teljesen egyedül maradnék a Kisfiammal itthon, mindenféle segítség nélkül, ami elég nehéz lenne, és különben is kánikulában inkább a Balatonra vinném, mintsem itthon a 29 fokos lakásban... Felhívtam Anyut, hogy mi lenne, ha mégis lemennék jövőhéten... Válasz: "hát most mit mondjak erre, erről már beszéltünk múltkor.." Mondom: "Én megértem, de ez egy új szitu, és megőrülnék itthon addig.." És elkezdtem alternatívákat sorolni: 1: csak hét közepén mennék utánuk vonattal, - "az nem jó, miféle hülyeség ez, 5 hós gyerekkel", 2: levitetem magam valakivel - "de jó, még csináljak nekik extra programot..", bármit mondtam, szerinte kavarás, és mikor már azt mondtam, jó, akkor nem megyek, én miért hisztizek (!), miért játszom a sértődöttet? Mondtam, hogy inkább az esik rosszul, ahogy ez a beszélgetés zajlik, nem maga a szitu, mert az alapból kellemetlen. De meg se hallotta, innentől már nem jöhettünk ki jól belőle. Nem értem, miért kellett rögtön lehurrogni, mikor megoldásokat próbáltam találni? Persze aztán később Apuval együtt visszahívtak, hogy menjünk akkor már most vasárnap.. Mikor megkérdeztem, mégis mi változott meg pár óra alatt, az volt a válasz, hogy ez van, még mindig nyugodtabbak lennének, ha a párom vinne le, mint utánuk vonatoznék.. Én meg tök hülyén érzem most magam, mert ilyen szájízzel már nem szívesen mennék.. Főleg, hogy tudom, esetleg párszor útban lennénk, mégha imádnak is minket, de ez tényleg nem olyan pihenés. Lehet, meg se kellett volna ezt pendítenem? Ti mit tennétek a helyemben? Ezek után már hogy érezném ott magam? Ha viszont itthon maradunk, nem akarok mártírszerepet játszani, sem lelkifurdalást generálni. Abszolút patt helyzet?

Bocsi, ha hosszú, de így teljes a sztori.