Akinek nem volt átlagos élete, kérdeznék?

Apám világéletében gyógyszerfüggő volt, mellette kegyetlenül agresszív. Anyám 13 évig tűrte, hogy veri őt meg nagyobbik tesómat.

Most végre külön vagyunk attól az embertől, de anyám még mindig szereti és hiába próbálom meggyőzni, a különélés ellenére nem tudom rávenni a válásra. Megszállottan azt hiszi anya, hogy majd ő megmenti apát. (Apa nem is akar gyógyulni, sose akart.)

Hát nem is tudom mi az átlagos..

Engem kiskoromban az apám le akart szúrni egy késsel, anyám megfojtani. Rendszeres volt az utcán alvás már óvodás korom előtt. Szóval valószínű a legtöbb gyereknek viszonylag nyugodtabb élete van ennél. Ennek ellenére nem mentem tönkre lelkileg, max megedzettek a nehézségek.

Olyan szegények voltak a szüleim, hogy kis koromban egy 3 szobás tanyán laktunk nagymamáméknál körülbelül 15-en, ahonnan a legközelebbi város 30 km-re volt.

Amikor általános iskolás lettem, kapott anyukám egy szobás kis önkormányzati lakást egy bérházban, onnan jártam ki az általánost. Egyáltalán nem vagyok rasszista annak ellenére, hogy csak roma származású osztálytársaim voltak, akik minden nap megvertek, mert más volt a bőrszínem és mert "ciki volt," hogy minden nap hajnali 4-kor már az iskola kapujában ücsörgök, mert anya akkor ment dolgozni biciklivel és annyira rossz volt a környék, hogy egyedül nem mertek elengedni iskolába.

Kitűnő bizonyítvánnyal mentem tovább gimnáziumba, akkor kapott rendes munkát édesapám. Emiatt megnőtt a hitelkeretük és fel tudtak venni a szüleim egy svájci frankos hitelt egy szinte omladozó parasztházra a város másik felében. Mindezt a gazdasági válság előtt...

Ruháim nem igazán voltak eddig sem, ezután sem, csak olyanok, amiket kaptunk, mert megsajnáltak minket anyukám munkatársai. Néha vettünk egy-egy "csinosabb" darabot a turkálóban. Depressziós lett édesanyám, én is az voltam, de igyekeztem titkolni előttük, apukám első dolga pedig az volt a munka után, hogy leült inni. Ételünk szerencsére volt, mert anyukám menzán dolgozott és hozhatott haza annyit, amennyi elég volt nekünk. Kis városban éltünk, nem volt évközben diákmunka, de nyaranta minden nap dolgoztam, hogy legyen pénzem akár ruhákat is venni magamnak vagy csak hogy el tudjak menni egy-egy osztálykirándulásra.

Azóta eltelt 10 év, jelenleg huszonévesen a fővárosban élek, a műszaki egyetem vége felé járok már kis csúszással, amit leginkább a lelkiállapotomnak köszönhetek - próbálom kezeltetni magam. A suli mellett diákmunkázok. A szüleim nemrég külön mentek. Apukám egyre zavartabb, nagyon sokat iszik. Anyukámra büszke vagyok, hogy van ereje új életet kezdeni. A nagymamám, akinél kiskoromban laktunk rákos lett, de sikeresen kigyógyult belőle. Az anyukám felőli rokonokat mi szoktuk pénzzel segíteni, tehát ott sem jobb a helyzet, sőt. Apukámnak sajnos csak a szülei voltak, de őket eltemettük az évek során. Egyébként anyukám nem fogad el segítséget tőlem, néha még csúsztat is egy kis pénzt a kolira, hogy ne dolgozzak, hanem tanuljak helyette rendesen és valósítsam meg az álmaimat.

Az emberek nem ismerik a történetemet, de akinek elmondom, azt általában sokkolja.

N

Anyám + apám házasok voltak, tehát nem futókalandból születtem, mégis mire megszülettem, már külön voltak.

4 és fél éves voltam, mikor összejött anyám egy agresszív, alkoholista pasassal, akitől 2 hónap múlva terhes lett. Az nem is akarta a gyereket, de anyám gondolta, majd jobb lesz minden, megszülte az öcsémet. Semmi nem lett jobb. Heti, vagy napi szinten veszekedés, agresszió, lelki, fizikai terror, 9 éven át folyamatos oda-vissza költözködés, mert hát anyám szerette, meg mittudomén... Engem folyamatosan anyám pszichológusokhoz, pszichiáterekhez hordott, miért vagyok olyan, amilyen (ez tényleg nagyon nehéz kérdés), meg persze apámra fogta, hogy örököltem genetikailag a depresszív hajlamot, az antiszocialitást, meg az alvásproblémákat. Nyilván csakis genetikai eredetű... A szuicid hajlamokról inkább nem is beszélek, azt is a hülye apámtól örököltem.

13 évesen végleg otthagyta anyám azt a faszt, az anyjához költöztünk. Ott szintén hasonló nyugodt hangulat volt, néha eltört pár tányér, vagy nem tudtam leöblíteni a sampont a hajamról, mert nagybátyám lekapcsolta a melegvizet, mert mi túl sokat fogyasztunk, meg ilyen apróságok. 17 éves voltam, mire végre lett különálló lakás, ahol anyám, az öcsém meg én laktunk.

Mikor felnőttként szétmentem az exemmel (akitől volt egy gyerekem már), anyámnál laktunk, élmény volt mindennap hallgatni, hogy egy büdös kurwa vagyok, mert ott hagytam az exem, és voltak mások az életemben a gyerekem apján kívűl. (hmmm.... Jó hogy ő apámon kívül nem volt senkivel ugye...)

Utána az apám lakásában laktam a lányommal bérleti díjért, amíg nagyapám ki nem verte a balhét, hogy menjünk el onnan... Azóta végülis sokminden nem történt.